Nem is gondolnánk, hogy Madách mennyire megjövendölte korunkat, hogy politológusaink prognózisainál mennyivel pontosabb prófécia róla Tragédiájának falanszteri színe, amelyben már száznegyvenkilenc éve leleplezte a hol kozmopolitizmusnak, hol liberalizmusnak vagy globalizmusnak nevezett erkölcsi nihilizmust, szellemi relativizmust, társadalmi anarchiát és gazdasági perspektívátlanságot.
Klasszikusunk valójában a tizenkilencedik század két uralkodó bölcseleti rendszere, a pozitivizmus és a materializmus pillérein létrejött bolsevista és liberális hegemóniát mutatta be a tizenkettedik színben, vagyis a csak tapasztalati tudást, érzéki (empirikus) megismerést ismerő, ilyetén biológiai utilitarizmust hirdető, ezáltal a vallás és a művészet ember- és jellemformáló hatását tagadó, már az ókori szofisták, epikureusok, szkeptikusok körében is felbukkant, majd a tizennyolcadik század végén Immanuel Kanttal kibontakozott és August Comte, Herbert Spencer által rendszerezett pozitivizmust, valamint a vallás szükségtelenségét, az ész tőle való függetlenségét, az erkölcsiség egyedüli biztos alapjának az érosz korlátlan kiélését tekintő, az emberi nem önmegváltását a természettudományokban és a technikában kereső, a történelmet csupán anyagi erők harcaként elkönyvelő Ludwig Andreas von Feuerbach, David Strauss, Karl Vogt, Ernst Haeckel és Karl Marx utópiájából ismert materializmust.
Persze már a tizenegyedik, a londoni szín előszobája a falanszteri világnak, amelyben a költőnket megszemélyesítő Ádám méltán megbotránkozik, mit jelent az egyén, az individuum uniformizálása és kollektivizálása, a munkástömegekre erőszakolt, ezáltal a család elhalását eredményező produktív munka reproduktívvá silányulása, a művészet mechanizálódása és spiritualitástalansága, azonban az emberi nem végső pusztulásának színtere, a falanszter, alighanem minden addigi képzeletet felülmúl, hiszen az organikus társadalom minden sejtjét-szövetét elpusztítja: tagadja a hon fogalmát, amelyet „előítélet, szűkkeblűség” szült egykor, elpusztítandónak ítéli az ábrándszülő, „rég megcáfolt” hitet és művészetet, egyedül üdvözítő célnak pedig csupán a fizikai létfenntartást, a „megélhetés”-t tartja, ennek érdekében az embert csupán mechanikus műveletek végzésére alkalmas géprabszolgának, Isten kezéből a teremtés aktusát kivenni akaró „tudós”-ok által bábként mozgatott lombikfigurának tekintve.
Éppen ezért nem véletlen, hogy köztudatunkban és irodalomoktatásunkban mennyire kevés szó esik a Tragédiában leleplezett falanszterről, azt csupán költői fikcióként, illetve francia utópikus kortársai, mindenekelőtt Charles Fourier elmélete hatásaként értékelve, elfeledtetve, mennyire lélegzetelállító lényeglátással jövendölte meg benne korunkat, vagyis a gulágokat felváltó szupermarketek által vegetatív létezésre redukált milliárdok mindennapjait, a hol kozmopolitizmusnak, hol liberalizmusnak vagy globalizmusnak nevezett erkölcsi nihilizmust, szellemi relativizmust, társadalmi anarchiát és gazdasági perspektívátlanságot, végül, de nem utolsósorban a mindezzel szembeszállók örökös morális optimizmusát, Ádám hitét, amellyel megvallja, mennyire létünk lényege a „hon”-hoz való tartozás, hiszen „az emberkebel / korlátot kíván, fél a végtelentől, / Belterjében veszt, hogyha szétterül: / ragaszkodik a múlthoz és jövőhöz: / félek, nem lelkesül a nagy világért / mint a szülők sírjáért lelkesült”.
Ifj. Tompó László – Hunhír.info
