Bogár László közelmúltbeli írása tipikus példája korunk önmagát konzervatívnak mondó értelmiségijei válságának, annak, hogy inkább kiváló diagnoszták, mint terapeuták: a korábban alig hallott, újabban nemzeti fórumainkon közkedvelt jeles közgazdász szerint ugyanis „a túlélés egyetlen esélyét rövid távon csak az a lavírozó, ügyeskedő, ravaszkodó mentalitás jelentheti, amelytől erkölcsileg irtózhatunk ugyan, ám logikailag itt és most aligha adódik más”.
Európa öngyilkossága című írásában (Magyar Hírlap, 2011. december 14.) felállított diagnózisával aligha vitatkozhatunk: az 1929-1933 közötti világgazdasági válsághoz képest exponenciális mértékű pénzügyi és termelési zuhanás, a produktív tőkehiánnyal küszködő profitorientált amerikai és nyugat-európai gazdaság küszöb előtt álló összeomlása, a helótatömegeket szupermarketfüggőkké lezüllesztő médiaipar megannyi machinációja, az örökös kamatfüggőséggel adósrabszolgákká láncoltak depresszióba kergetése, no és a fehér lakosság korábban soha sem tapasztalt mértékű, nem is olyan hosszú távon egyenesen kihalással fenyegető demográfiai hanyatlása, vagyis a globális hatalmi „szuperstruktúra” valamennyi szimptómája mutatja, hogy már nem a nyugat alkonya, hanem halála előtt állunk.
Mindez persze egyáltalán nem új – olyannyira nem, hogy már előtte megkongatta ugyanezek (de legfőképpen az európai népesség drasztikus népességcsökkenése) miatt a vészharangot például Patrick Buchanan (A Nyugat halála, 2008) –, ami viszont az, hogy a mérnöki precizitással felállított diagnózishoz képest mennyire elégtelen az általa egyetlen mondatba tömörített terápia, az, hogy bár nevén kellene nevezni a csapdát, melybe belekerültünk, ám mivel ehhez hiányzik „mind az érvényes tudás, mind az erkölcsi tartás”, így „a túlélés egyetlen esélyét rövid távon csak az a lavírozó, ügyeskedő, ravaszkodó mentalitás jelentheti, amelytől erkölcsileg irtózhatunk ugyan, ám logikailag itt és most aligha adódik más”.
Azonban mintha maga is érezné, hogy sommás terápiájával meglehetősen ingoványos talajra tévedt, mert írását végül mégis így rekeszti be: „Csak azok az emberi közösségek maradnak életben, amelyek képesek lesznek olyan „élőhelyeket” kialakítani, ahová e pusztító diktatúra fegyverei nem érnek el”. Ezzel közelebb került a tényleges terápiához, ugyanis a definiálatlan, akaratlanul is etikai relativizmust megengedő, erkölcsileg irtózatos „lavírozó, ügyeskedő, ravaszkodó mentalitás” helyett, ha burkoltan is, természetünk ösztönös ellenálló lehetőségeinek megkeresését ajánlotta, amelybe elsősorban olyanok férnek bele, mint a multinacionális termékek bojkottja, a kistermelők szövetkezésének elősegítése, a hivatalos médiumokkal és iskolákkal szemben szellemiségünknek megfelelők felállítása.
Ifj. Tompó László – Hunhír.info