Ha támadt, aki a nemzet színpadán a nemzet nagy sorskérdéseit vetette fel mindvégig, akkor az a negyedszázada, 1986. december 14-én Budapesten elhunyt színészkirályunk, Páger Antal volt, aki meggyőződéssel hirdette, hogy egy társadalom csak akkor életképes, ha benne mindenki azt teszi, amihez ért, legyen kétkezi munkás vagy egyetemi tanár.
Beke Albert irodalomtörténész-kritikus (sokak meghőkölésére Latinovits Zoltánnal szemben) méltán tekintette koronázatlan színészkirályunknak, amiért Thália színpadán mindig felnőtt az általa játszott szerephez, amiért a legcsekélyebb manír nélkül volt képes megríkatni vagy megkacagtatni egyetemes emberi, azon belül is mindenekelőtt magyar értékekre vágyó nézőit.
Ezért talán a legnagyobb elismerést Bándy Viktor közismert írónk, Fekete István forgatókönyve alapján Losonczy Dezső zenéjével, Paul Tibor karmester vezényletével 1942-ben bemutatott, mindmáig eltitkolt művészfilmje, a Dr. Kovács István főszereplésével aratta, amely lélegzetelállító naturalizmussal mutatott rá a két világháború közötti magyar élet egyik legégetőbb problémájára, a parasztság és az értelmiség mesterségesen kiváltott elhidegülésére.
A filmbeli főhőst, a paraszti családban felcseperedett Dr. Kovács István egyetemi tanárt hiába környékezi meg a középosztálybeli Tatár-ügyvédfamília leánya, Ada, szíve felvidéki falujából egy parasztleányhoz, Balogh Ágneshez húzza: amíg az előbbi megveti s elhagyja származásáért, addig az utóbbi lesz hitvese, amiért persze a mindenkori fővárosi „tatárok” egyenesen megvetik.
„A faluról jött embernél nincsen szebb: tisztasága, hite, ereje döbbentse rá a városi embert, hogy a falut nem felfedezni, hanem szeretni kell, mint az édesanyát, aki kenyeret ad: ennek az országnak nemcsak zsenik kellenek, de a magyarságukról soha meg nem feledkező férfiak és asszonyok.” – vallja Dr. Kovács István, reádöbbentve a két világháború közötti Magyarország politikai elitjének méltán legvégzetesebb mulasztására.
Mert ebben a sorsdöntő időszakban a legkülönfélébb világnézetű írástudók, mint Féja Géza, Fiala Ferenc, Kodolányi János, Milotay István, Németh László, Pethő Sándor, Sinka István, Szabó Dezső, Veres Péter, tettek hitet amellett, hogy csak akkor válhatunk „emelkedő nemzetté”, mihelyt egyenrangúként élhet benne egymással a munkás, a paraszt és az értelmiségi.
A marxista osztályharcelmélettel és a liberális falanszterszemlélettel szemben örök üzenete tehát, hogy egy társadalom, kormányformáktól függetlenül, csak akkor életképes, ha benne mindenki a saját legjobb képességei szerint végzi hivatását, legyen kétkezi munkás vagy egyetemi tanár.
Ifj. Tompó László – Hunhír.info
