1979. december 4-én hunyt el Rómában (az 1893. december 8-án Debrecenben született) Nyisztor Zoltán, 1945 előtti és utáni közéletünk mára csaknem teljesen elfeledett, avatott tollú pap-újságírója, szerkesztője, aki szatirikus-ironikus tollával országszerte hatalmas feltűnést keltett, nemzeti sorskérdéseinkben való határozott iránymutatásaival elutasítva a marxizmust és a liberalizmust, ugyanakkor nem egyszer élesen bírálva két világháború előtti és utáni köz- és egyházi életünket.

Róla is elmondható, ami szerinte mesterére, a jezsuita Bangha Bélára, a „sajtóapostol”-ra, hogy „Isten őt inkább hatalmas külső munkák elvégzésére alkalmas apostolnak, mint a csak vagy elsősorban a lelkieknek élő szentnek hívta”, akinek ennélfogva „külső magatartásában több volt az emberi, mint az aszkétikus vonás: másvallású társaságban harangszóra esetleg nem vetett keresztet vagy mondta el föltétlenül az Úrangyalát, de viszont feltétlenül visszaverte azt, aki vallásilag nem helytállót vagy támadó dolgot kockáztatott meg”.

Ennek jeleként az aktív lelkipásztorkodás helyett az újságírást, lapszerkesztést választotta már indulásakor, így a „Magyarság”, a „Nemzeti Újság” főmunkatársaként és különösen is a „Magyar Kultúra” szerkesztőjeként szatirikus-ironikus tollával országszerte hatalmas feltűnést keltett, nemkülönben a Mussolini Itáliájában katolikus hitre tért, emiatt a cionisták által meggyűlölt Giovanni Papini „Góg” című vallomásainak magyarításával, „Magyar Góg” című, a bolsevizmust parodizáló kötetével, végül római emigrációjában megjelent emlékirataival.

Bangha Bélához hasonlóan felismerte, mennyire nem elegendő a templomi lelkipásztorkodás, mennyire fontos mellette a nemcsak a tételes hitigazságokat, hanem a legtöbbször a legelemibb etikai normákat sem ismerők szellemi istápolása, Mikszáth Kálmán „Gavallérok” című regényének felismerésével hirdetve, hogy „amelyik ország kiadja a kereskedelmét és a sajtót a kezéből idegeneknek, az elvész: most nem az a nemzeti teendő többé: a zászlót kicsavarni a török kezéből, hanem az írótollat kicsavarni a zsidó gyerekek kezéből!”

Római száműzetésében megjelent memoárjai (Vallomások magamról és kortársaimról, Ami a Vallomásból kimaradt) huszadik századi irodalmunknak alighanem csak Szabó Dezső „Életeim”-jéhez hasonlítható kordokumentuma, amelyben országunk meglehetősen felemás szellemi, társadalmi és gazdasági állapotáról a megszokottól teljesen eltérő képet rajzolt, ugyanakkor korántsem csak közismert nemzetrontóinkról, hanem politikai elitünk hatalmukat lehetővé tevő mulasztásairól keresztény közéletünk marionettfiguráiról is kertelés nélkül vallott.

Kiderül belőlük, mennyire nem volt sem patyolatfehér, sem szurokfekete két világháború közötti negyedszázadunk, mennyire színlelt volt az 1920-as évek „keresztény kurzusa”, mennyit ártott a „kérlekalássamos-urambátyámos” cím- és rangkórság, a szociális kérdés, mindenekelőtt a birtokpolitika rendezetlensége, a bolsevizmus terjeszkedése mértékének fel nem ismerése, miként ment végbe országunk megszállása általuk, végül a közfelfogástól eltérően mennyire mások voltak emberként és politikusként egyesek, mint Szálasi Ferenc.

Azok közé tartozott, akik életünk végső kérdéseiben nem ismernek pardont, akik sohasem úsznak az árral, akik számára a kimondott vagy leírt igen igen és a nem nem mindhalálig, akik egyszerre büszkék magyar és keresztény mivoltukra, ezért engesztelhetetlen ellenfelei mindenkor a világmegrontó erőknek, legfőképpen a bolsevizmusnak és a páholyuralomnak, akkor is, ha az ellenük való harcról éppen az Örök Városban sem akartak már tudni. Elmondható tehát róla, hogy igazi krisztusi magyar arcél volt.

Ifj. Tompó László – Hunhír.info