Amint már jeleztük, a közösségi oldalakon egyre ritkábbak az igaz szavak, de ha akadnak, maradandó gondolatokra, tiszta lelkiségre lelhetünk bennük: az egyikük például a minap arról szólt, melyik az a három tőmondat, amit az ember a legnehezebben mond ki: 1. szeretlek, 2. bocsánatot kérek, 3. igazad van. Mivel Krisztus Urunk eljövetelének ideje, az „adventus Christi” amúgy is ideje a magunkba szállásra, ezúttal járjuk körül értelmüket!

Szeretlek. Korunkban e szó már nem a megismert személyekhez, tárgyakhoz, jelenségekhez értékük mértéke szerint való vonzódást, sőt ragaszkodást fejezi ki, hanem éppen ellenkezőleg, a gyökértelen látszathűséget, az egoizmustól megittasultságot, amiért is kimondása nem jelent maradandóságot, gyakorlatban való megjelenést, köszönhetően elsősorban médiavilágunk pszichiátereinek, akik az „általános emberszeretet” álarca mögé bújva vezetik félre a tőlük extázisba eső milliárdokat, elfeledve vagy inkább elfeledtetve azt a természetünk behatároltságából következő alapvető igazságot, amelyet egykor John Henry Newmann bíboros megfogalmazott, miszerint „nyilvánvalóan lehetetlen, hogy minden embert szoros és valódi értelemben szeressünk: az általános emberszeretettel azt akarjuk mondani, hogy jóakaratúak vagyunk mindenkivel, készek vagyunk megsegítésükre, úgy viselkedünk azokkal szemben, akik utunkba kerülnek, mintha szeretnők őket”, ugyanis „nem szerethetjük azokat, akikről semmit sem tudunk, hacsak nem Krisztuson át nézzük őket, mint az ő megváltottjait, de ez már inkább hit, mint szeretet”, vagyis mindennapjainkban e szó többnyire már csupán tovasiető érzelemhullámzás, semmint egyéni és közösségi hovatartozásunk meghatározása általa, ezért használjuk oly elcsépelten, ezért mondjuk ki a szív és ész együttes döntéseként legnehezebben.

Bocsánatot kérek. Egy katolikus papnak valaki megjegyezte, hogy sohasem gyón, mert nincsen bűne, mire az, hogy eszerint akkor a kivételek közé tartozik, majd miután megkérdezte, nem tekinti-e ezért szentnek, így intette egy kis magába szállásra: „akik nem vétkeznek, a gyermekek, kiknek még nincs eszük és az őrültek, kik elhagyták azt”, így figyelmeztetve, hogy a bűntudat előbb elhomályosulása, utóbb eltűnése egyenesen hazudozási hajlamhoz vezet, amely, amint Szemere György 1912-ben keserűen írta, „a legsötétebb szennyfolt a magyar jellemen” – hozzátéve, hogy a (közismert) „kisebbségtől tanultuk el kényszerűségből, hogy jobban védekezhessünk ellene”, éspedig olyannyira, hogy „nemcsak a gyermek hazudik ebben az országban, de a bajszos ember is, nemcsak a paraszt, maga a miniszter is”, következésképpen „az adott szó szentsége ismeretlen fogalom előttünk, holott létérdekek függnek az igazmondástól” –, noha a vétkek bevallása, különösen kiderülésük előtt, közmondásosan spártai jellemre valló aktusa igazságsóvárgó szívünknek és értelmünknek, amint erre gróf Széchenyi István példája figyelmeztet, aki Béla fiát, amikor rossz fát tett a tűzre és tettét önvádtól meggyötörten önként bevallotta neki, nem büntette meg, örök példát mutatva ezzel arra, hogy az önmagunkon való uralkodás, a bennünk lévő rossz legyőzése alighanem a legnagyobb hőstett.

Igazad van. Hányszor halljuk, ugyan kit érdekel az igazság, hiszen az megfoghatatlan, továbbá, hogy annyi van belőle, ahányan vagyunk, ezáltal a relativizmus jegyében cseppfolyóssá téve etikánkat, személyekről, tárgyakról, jelenségekről való belső meggyőződésünkkel ellentétes ítéletalkotások és döntéshozatalok kicsikarását eredményezve, legitimnek tekintve ezzel a hazugság fajtáit, az általánosítást, a kicsinyítést-nagyítást, a ferdítést, a hízelgést (mit sem tudván, hogy – különösen nemzetünk életében – mennyire megtermékenyítő az igazságosság, a „iustitia” erénye (gondoljunk csak a „Meghalt Mátyás, oda az igazság!” közmondásunkra), amely arra késztet minket, hogy megadjuk a másiknak azt, ami őt jogilag megilleti 1. egyetemesen (iustitia legalis), vagyis az egyesek saját természetes közösségének a közjó- és teherviselés kötelezettségével, 2. különlegesen (iustitia patricularis), az egyesek egymás közötti viszonyát szabályozva azok kölcsönös kielégítésével (iustitia commutativa) és a közös terhekből, javakból egyéni érdem, tehetség szerint való részesedést jelentő osztásával (iustitia distributiva)), így végső soron a „dolce vita” csábításával áldozatképtelenné, a „carpe diem” – „élj a mának” – jeligével kizárólag az érzéki benyomásoknak engedve a lélek Isten felé fordulását jelző erkölcsi elégtételadást megvalósíthatatlannak, ezáltal szükségtelennek tekintve.

Ifj. Tompó László – Hunhír.info