Százharmincnégy éve, 1877. november 22-én született Ady Endre, akinek születésnapja alkalom arra, hogy mindenkori legfőbb kirekesztőinkhez való igazi viszonyulását gyermekkori velük kapcsolatos tapasztalatai alapján tisztázzuk, tanulságként megállapítva, hogy óvakodott a hernyósapkás-maceszmorzsás, toll- és nyúlbőrszedő kisebbségtől, sohasem tudta megállni, hogy „huncutkái”-kat, azaz hajfürtjeiket meg ne húzza, sőt le ne vágja, ezért kár olyannyira kisajátítaniuk maguknak.

Az Ady-irodalom mindmáig legelhallgatottabb dokumentumértékű kötetét, egykori iskolatársa, Hetey Zoltánét (Ady Bandi – Ady Endre, 1943) segítségül hívva bizonyos, hogy Ady gyermekéveit a szilágysági hétszilvafás nemesekre jellemző erkölcsi tisztaság és puritánság jellemezte, így óvakodtak a hernyósapkás-maceszmorzsás, toll- és nyúlbőrszedő kisebbséggel való házasságtól: nem barátkoztak, csak muszájból érintkeztek velük.

Amikor aztán a nagykárolyi piarista gimnáziumban tanult, megmutatta, hogy családjához hasonlóan viszonyul hozzájuk: 1889 és 1890 közötti paptanár-osztályfőnökük, Guba Pál Heteynek írt levelében így számolt be erről: „Én magam nem voltam exponens zsidóellenes. De nem szerettem a zsidót. Kirándulásaink, sétáink alkalmával szívesen énekeltem tanítványaimmal zsidót gúnyoló nótákat, velem Ady is fújta ’A zsidónak nincs Krisztusa, nincs is annak mennyben jussa’ s az ’Erger-Berger-Sossberger’ dalt.”

Hetey szerint továbbá a kis Ady Bandi sohasem tudta megállni, hogy „huncutkái”-kat, azaz hajfürtjeiket meg ne húzza, sőt le ne vágja, de megtörtént, hogy amikor egy zsinagóga mellett elhaladtak, kavicsot vett fel s ablaka felé hajította és el is találta, vagy egy boltosuk ajtaját társaival éjjel berakták a szomszédban lévő lebontott háztól odacipelt téglákkal, és amikor az a befelé nyíló boltajtót reggel kinyitotta, a téglák nagy robajjal mind az üzletbe borultak, majd azon, hogy az asszony elment panaszra a jegyzőhöz, jól mulatott.

Könnyen mondhatnánk erre persze, hogy nyilván csak gyermekcsínyekről van szó, melyeknek túlzás tudatosan „etnikai irányultság”-ot tulajdonítani, csakhogy, amint mindebből is egyértelműen kiderül, „igenis nagy öröme telt abban, ha nekik bosszúságot okozhatott”, mert (idézett iskolatársa szerint) „lelke mélyén mindig antiszemita érzelmű” volt”, függetlenül attól, későbbi pályája során miért nyilatkozott róluk mégis oly gyakran másként.

Tanulságul leszögezhetjük tehát, hogy kár mindenkori legfőbb kirekesztőinknek olyannyira kisajátítaniuk maguknak.

Ifj. Tompó László – Hunhír.info