1880. október 28-án született Hatvany-Deutsch Lajos, akit hiába magasztalnak hivatalos körökben mindmáig irodalmunk ‘utolsó mecénása’-ként, általa ideig-óráig támogatott költőink-íróink valójában sohasem szerették, ugyanis benne csak megtollasodott mágnást, nem pedig megvesztegethetetlen művészbarátot láttak, aki végső soron megvetett minden magyart – különösen Adyt, Szabó Dezsőt, Németh Lászlót -, így 1919 után bécsi, berlini, párizsi és oxfordi emigrációjában a nyíltan magyarellenes Jászi-Jakubovics Oszkárt támogatta.

Noha Bécsben és Berlinben publikált nemzetgyalázó írásaiért 1927-ben bíróság elé állították, másfél év börtönre ítélve, de külföldi köreinek nyomására végül kegyelmet kapott, aztán 1938-ban újra emigrált – ezúttal Párizsba és Oxfordba -, majd 1947-ben ismét visszatérve hazánkba, azonnal bölcsészkatedrát kapott, 1959-ben pedig Kossuth-díjat, végül 1960-ban a Magyar Tudományos Akadémia levelező tagjává választották. Közismert kirekesztőink által támogatott személyi kultusza közepette, 1961. január 12-én hunyt el, hivatalos irodalomkönyveink pedig mindmáig irodalmunk ‘utolsó mecénása’-ként könyvelik el, hallgatva arról, hogy az általa ideig-óráig támogatottak valójában sohasem szerették, így könnyen váltak nála kegyvesztetté, mint például Ady.

Ady – amint iskolatársa és barátja, Hetey Zoltán feljegyezte (Ady Bandi – Ady Endre, 1943) – 1908-tól évente kétszer-háromszor is kapott ‘mecénási díjat’ tőle, majd 1913-tól havi háromszáz koronát, amit pályakezdő költőnk keserű öniróniával ‘gyermektartási díj’-ként emlegetett, ráadásul ezt olyanoktól vette át, akiket aligha szeretett, hiszen maga Révész (Rosenberg) Béla kénytelen elismerni, hogy megvolt benne ‘a feltétlen utálat a tőzsér, kánya, dzsentrit játszó, asszonyával, leányával páváskodó, bőrében nem férő’ – elsöprő többségű – képviselőikkel szemben.

A Deutsch Sándor cukorbáró legidősebb fiából lett mecénás persze benyújtotta a számlát az egykori hétszilvafás nemesek költői-ivadékának: az általuk kiváltott ‘kényes kérdés’-t kerülnie kell, nem számolva azzal, hogy a támogatottnál csak betelik a pohár, aki ennek jeleként 1908. november 15-én ‘Duk-duk affaire’ című cikkében egyértelművé tette, hogy 1. nincs joga őt senkinek semmiféle ‘modernség’ nevében szembeállítania régi klasszikus irodalmunkkal, 2. nem tartozik semmilyen szellemi-politikai kaszthoz, 3. nincs köze azokhoz, akik az ő nevére hivatkozva kovácsolnak ‘forradalmi’ terveket, leszögezve, hogy nem vállal ‘közösséget és sorsot azokkal, akik elfelejtettek magyarul is megtanulni’: ‘Nincs dolgom azokkal, akik elolvastak néhány olcsó kiadású német könyvet és most ennek az árán meg akarják váltani a magyar irodalmat. Nincs közöm a betegekhez, impotensekhez s mindazokhoz a fiatalokhoz, akik engem jobban gyűlölnek Gyulai Pálnál, aki végre tudom, nem is olyan nagyon gyűlöl. Ki vagyok, mi vagyok, mit jelentek, sem én, sem kortársaim nem dönthetjük el. De azt már jogom van kijelenteni, hogy a nevemben, cégérem alatt ágáló senkiket jobban utálom, mint általában engem szokás utálni.’

Cikkére válaszul, amint Hetey írja, ‘pokoli nyüzsgés’ támadt berkeikben, a mecénás pedig szemére vetette, hogy ‘a lehető legkíméletlenebb formában fordul azok ellen, kik a legnagyobb nyíltsággal és önzetlenséggel írtak rólad jókat’, majd ‘vérig sértett’-ként megígérte, hogy ‘úgy lesz, amint kívánod: én soha az életben nem írok rólad többé egy sort se’, aztán megfenyegette, hogy ha Pesten továbbra is ilyen cikkekkel akar izgatni, gondoskodnak majd róla, hogy elhallgattassák.

Még jó, hogy a költő már nem érhette meg a mecénás ‘Urak és emberek’ című regényének megjelenését, aki vele halála után nyolc évvel arra a kérdésre, hogy köreik miként boldogulhatnak legjobban hazánkban, egy közülük való kereskedőcsalád három nemzedéke történetének elbeszélésével felelt: a nagyapa még csak óvatos vidéki házaló, fia már merész budapesti üzletember, unokája, Bondy Zsiga, pedig egyenesen ‘intellektuel’: mindhármuk boldogulásának titka a rideg üzletiség, semmi egyéb, így például Zsiga apja fölháborodik, amikor fia házitanítója a hazaszeretetről beszél, mondván, ‘hagyjon nekem békét ezekkel a beszédekkel, meg hagyni az én fiamat annak, aminek született: az én fiamnak pénzt kell itt csinálni, sok, sok pénzt, és ő azért csak érezze magát idegennek, mert az ember könnyebben vesz el pénzt idegentől, mint a jó ismerősétől vagy rokonától‘, vagy Szabó Dezsőről és Németh Lászlóról írt gyalázkodását, miszerint ‘Németh László jóformán maga sem tudja, mit akar, mit beszél, még mindig első mesterének, a kótyagos Szabó Dezsőnek hatása alatt áll s a műveltség és barbárság különös keverékével sorakoztatja föl embertelen ellentmondásait’.

Ugyanazon – napjainkból Kertész Ákos révén oly jól ismert – ‘genetikus’ ítészek közé tartozott, mint a Sértő Kálmánt, Sinka Istvánt és Erdélyi Józsefet kizárólag hozzájuk való viszonyuk miatt egyenesen se költőnek, se írónak nem tartó Klár Zoltán, a rajtuk kívül Veres Pétert, Németh Lászlót, Kodolányi Jánost, Illyés Gyulát, Féja Gézát, Keresztury Dezsőt, Sinka Istvánt, Szabó Lőrincet, Cs. Szabó Lászlót, Márai Sándort, Szabó Dezsőt, Hamvas Bélát, Nyirő Józsefet legszívesebben felakasztó Zsolt-Greiner Béla, a Fekete Istvánt említésre méltónak sem tartó Tolnai Gábor.

Ifj. Tompó László – Hunhír.info