Október 23-ára készülve nem egy, hanem két évfordulóra emlékezhetünk egyszerre: 1456-ban ezen a napon vált el Nándorfehérvár hőse, Kapisztrán Szent János teste lelkétől, 1956-ban pedig e napon kirobbant felkelésünkkel bebizonyítottuk a nagyvilágnak, hogy nem akarunk tovább a minden civilizációt és moralitást megölő bolsevizmus gyarmata maradni: mindkét évforduló örök mementó, mert emlékeztet arra, hogy ha egyet akarunk, együtt dobban a szívünk, csodákat művelhetünk!

Amint már az európai gondolkodás nagyjai közül Arthur Schopenhauer (1788-1860) 1819-ben reávilágított alapművében („Die Welt als Wille und Vorstellung”, „A világ mint akarat és képzet”), az egyéni és közösségi akarat egyaránt ösztönös, harctól egyenesen elválaszthatatlan törekvésünk, amely mindig a hiányból, meglévő állapotainkkal szembeni fájdalmas elégedetlenségünkből származik, és mindaddig, amíg ki nem elégült, új törekvések kiindulópontja. Egész kontinensünk, benne hazánk történelme olyan fordulópontjainak, mint a két ötvenhat, megértéséhez ezért alighanem ez a kulcs: 1456-ban az oszmán birodalom váltott ki eleinkből elégedetlenséget és fájdalmat, 1956-ban pedig a nálánál ezerszer veszedelmesebb, minden civilizációt és moralitást megölő bolsevizmus.

A Schopenhauer-i gondolat legalább annyira időszerű, mint volt ötszázötvenöt és ötvenöt évvel ezelőtt, hiszen mára már mentális létünket is megsemmisítéssel fenyegető világhatalommal nézünk farkasszemet, mellyel minden nemzetnek a saját azonosságtudata megőrzésével és egységes akaraterővel kell szembeszállnia, felszámolva a megosztó pártérdekeket, együttes szívdobbanással csodákat művelve, hiszen így, amint Hornyák Tibor (1926-2006) megfogalmazta versében, „népünk ötvenhatban egy dobbanó szív lett, / bilincsét tépő óriás, melyben vérré vált / milliók fájdalma, őseink erénye, /ezeréves hazánk múltja és reménye”.

Ifj. Tompó László – Hunhír.info