Száztíz éve, 1901. október 20-án született a Jászberény melletti Hajtapusztán Muharay Elemér, méltatlanul elfeledett színészrendezőnk, dramaturgunk, aki a népi játékformákat vitte színpadra, ezzel emlékeztetve, hogy a népi játék, ének és tánc fejezi ki ősi mitologikus gondolkodásunkat, nem pedig a kommersz népszínmű.
1928-tól lépett fel rendszeresen, 1931-ben már a Magyar Színházban is szerepelt, majd 1934-ben bekapcsolódott az Új Thália szervezésébe: 1938-ban a Fóti Faluszínpadot, 1940-ben Budapesten a tizenkettedik kerületi leventeegyesület színpadát irányította, 1941-ben pedig saját együttese bemutatkozott a Belvárosi Színházban is, továbbá 1941-ben a Katolikus Legényegylet szervezésében Csíksomlyón passiójátékot rendezett, s 1942-től a – Firenzében is vendégszereplő – Levente Központi Színjátszó Csoportot vezette, aztán1945-ben elindította népi színjátszó csoportját Muharay Együttes néven, 1946-ban létrehozva ugyanakkor a Muharay Népi Ének-, Tánc- és Játékegyüttest is, végül 1950 és 1951 között a Fővárosi Operettszínház dramaturgja, 1951-től 1960. február 2-án fővárosunkban bekövetkezett haláláig a Népművelődési Intézet osztályvezetője volt.
Huszadik századi nemzeti színjátszásunk szerelmeseként könyvei (Magyar Játékszín (1940, 1944), Útmutató a Magyar Játékszín játékainak és előadásainak bemutatásához (1941), Balladamondó könyv (1947), Mesejátékok (1957)) közül különösen is a „Magyar Játékszín”-nel tett szert méltó elismerésre: benne nyolc mesejáték, négy balladajelenet, két szín- és egy leányjáték forgatókönyvét mutatta be dramaturgiai jegyzetekkel, végül egybefoglalta a műkedvelés alapvető gyakorlati tudnivalóit huszonhét ábrával, reávilágítva, mennyire létfontosságú mentális állapotunk tökéletesítéséhez a helyes irányú műkedvelés, a falu népének ősi mitologikus gondolkodását tükröző, „kizárólag a szerelem, a bor, csárda, cigány és a heje-huja körül forgó” kommersz népszínművektől és a pesti operettől, kabarétól, revütől megtisztított falusi színjátszás.
Életművének alighanem legfontosabb tanulsága, hogy a klasszikus alkotásokat megjelenítő nagyszínpad mellett igenis helye van a sallangoktól megfosztott, kizárólag népünk dalait, táncait megjelenítő műkedvelő játékszínnek, hiszen, amint írja (Magyar Játékszín, 1944), „a játék adottságunk, velünk született tulajdonság”, ráadásul kevés olyan nép él Európában, mely játékkultúrájának gazdagságával velünk versenyezhetne.
Ifj. Tompó László – Hunhír.info
