A bibliomániával, vagyis a beteges könyvgyűjtő szenvedéllyel szemben az ember felnőtté érésének egyik legbiztosabb jele könyvtárállományának minőségi változása, vagyis az ifjúkori birtoklásvágy kielégüléseként való állandó könyvbeszerzésnek az idő múlásával fokozatosan a felhalmozottak selejtezésével és a megmaradt igazi értékekhez történő rendületlen ragaszkodással való felváltása, tudatosítva, hogy a valóban jó könyvre a továbbiakban kiadott pénz – amint Gárdonyi Géza vallotta – csak látszólag eldobott pénz, mint a vetőmag, így megtapasztalva, mennyire nem a könyvek gyűjtése, hanem olvasása tesz boldog emberré.

Persze mindez csak a valóban jó könyvekről mondható ez el, a mai selejtes memoárokkal és mulandó bédekkerekkel szemben azon kevesekről, melyek sírunkig elkísérnek. Valaha egyszer egy aggastyán kénytelen volt könyvtárát felszámolni: sorról-sorra megfogyatkoztak kötetei, elsősorban a szakkönyvek, aztán lassan már mindegyik s végül csak Móricz Zsigmond regényei közül „A boldog ember” maradt, amelyet az író édesapjának dedikált. Amikor az antikváriusnak ezt is eladta, kimondhatatlan keserűséget érezve, fél óra múlva visszament visszavenni, hogy boldog ember legyen!

Korunk átlagértelmiségijeivel szemben ő még felismerte, mennyire nem a könyvek gyűjtése, hanem olvasása tesz boldog emberré, az ősrégi bölcsesség, a „lege diligenter libros bonos”, vagyis az „olvasd szorgalmasan a jó könyveket” megfogadása, hogy az „Egri csillagok” írójának szavaival megtapasztaljuk, milyen jó, ha „a világ száz legokosabb, legkedvesebb emberét betehetjük a szobánkba, s nem foglalnak el nagyobb helyet, mint egy vadászpuska hossza!”.

Ifj. Tompó László – Hunhír.info