Nem szükséges feltétlenül Panama-tanulmányokat végezni, józan paraszti ésszel is belátható, hiába panaszkodunk, hogy nincs magyar gazdaság: amíg a kajmánok a vásár előtt, a mieink utána kapnak észbe, nem is lesz!

‘Itt megveszi a Kaufmann, az eladja a városba a Braunnak, a Braun eladja a pesti Strasszernek, az eladja a malomnak. Sokan irányítják. Csak mi nem, akik a földet túrjuk.’ Így sírtak eleink, akik, lebecsülve a gazdaságot, ipart, kereskedelmet, átengedték nekik, majd csodálkoztak, hogy miután saját terményeiket felvásárolták, vagy méregdrágán, vagy egyáltalán nem juthattak hozzá a mieink. Hiába, ők a vásár előtt, mi utána kapunk észbe!

Meglehetősen régi történet ez, olyannyira, hogy már az 1870-es években ‘egész Magyarország ipari és kereskedelmi élete egyetlen szervezet láthatatlan, jól elrejtett akaratának volt alárendelve, a Rotschild-érdekeltségnek’ (Halla Aurél-Dobrovics Károly: Magyarország története különös tekintettel iparra és kereskedelemre, 1936), köszönhetően az urbanizáció kiváltotta konformizmusnak, fogyasztói szemlélet szülte mobilizációnak, tönkretéve a mindaddig kitűnően működő kisipart, háztáji gazdaságokat, megszülve helyettük a maguknak lefoglalt minőségi nyersanyagot gigaprofittal értékesítő nagypiacokat és üzletláncokat, az emberi természet Achilles-sarkai közül mindig is az egyik legnagyobbat felfokozva, vagyis a produktív munka nélküli birtoklást, ha nem is az eljutást, de legalább az áhítást a kényelmes megtollasodáshoz.

Minderről Fekete István Zsellérek című regényének egy perdöntő jelenete kívánkozik ide, az eredendően őseitől örökölt földhöz, kérges kétkezi munkához szokott Zsellér Péter édesapjával való beszélgetése:

– Nem tudsz a gabonaárakról semmit, fiam?
– Ez a tőzsde dolga, édesapám. Ott irányítják…
– Tudom, fiam. Irányítják. Itt megveszi a Kaufmann, az eladja a városba a Braunnak, a Braun eladja a pesti Strasszernek, az eladja a malomnak. Sokan irányítják. Csak mi nem, akik a földet túrjuk.
– Szervezetlenség, édesapám!
– És mit gondolsz, hánynak jutott eszébe, hogy ezen az állapoton segíteni kellene?
Bizonyára soknak, de ezeket már elvesztette a falu. Ezek városi emberek lesznek. Bírák, orvosok, mérnökök, tisztviselők.
– És kereskedő, tőzsdés, szövetkezeti vezető nem lesz belőlük egy se?
– Nemigen, édesapám.
– Ez a baj, fiam. Ki értse meg a mi bajainkat, ha nem ti? Ki szervezzen, ki vezessen, ki tanácsoljon? Ha beteg vagyok, azt én is tudom, hogy orvoshoz kell menjek, ha pereskedni akarok, ügyvédhez. De azt nem tudom, kihez menjek, ha a búzámat akarom eladni, hogy várjak-e még vele, vagy lemegy az ára. A marhámat se tudom, hizlaljam-e, a disznómat se. Jön valaki, neki adom. Vigye. Egy hét múlva aztán megtudom, hogy keresett rajta szépen. Én dolgozom érte, másé a haszon.
– Ez a kereskedelem, édesapám.
– És kereskedő nem lesz belőlük, ezt nem tanítják?
– Dehogynem, de oda nem igen megy senki
– Hát fiam, nem tudom, mit szólsz hozzá, de akkor meg is eszi a fene egyhamar az országot.’

Ennél a dialógusnál érzékletesebben aligha fejezhetnénk ki címünkben megfogalmazott következtetésünket, vagyis, hogy a kiegyezés után birtokosaink zöme (eredendő természetünk ellenére) nemcsak azt nem tudta, terményfeleslegét hogyan, hol értékesítse a mieinknek, hanem azt sem, hogy ha már a kajmánoknak juttat belőlük, miként tegye megkárosításunk nélkül, amikor pedig rádöbbentek mindennek következményeire, kétségbeesetten kérdezték, miért, ahelyett, hogy az adósságspirálból való kitörés egyetlen módját, a megtermelt javakat kizárólag közösségeinken belül, a termelő megkárosításával járó gigaprofit nélkül értékesítő (Darányi Ignác, Bernát István és Károlyi Sándor által alapított, majd a kéz világháború között Hangya néven továbbélt) szövetkezeti mozgalmat egyértelműen támogatták volna.

Ma, a termékeikkel bizonyítottan népirtást szolgáló multinacionális áruházláncolatok egyre gyakoribb lelepleződésekor is többnyire csak panaszkodunk – persze utólag, vagyis pénztártól való távozás után! -, ahelyett, hogy mégoly korlátozottan is meglévő lehetőségeink szerint termelnénk, vagy ha nem, legalább azoktól vennénk, akik ezt teszik, ezáltal bojkottálva kajmánjaink kizárólag nekünk szánt – Kertész Ákos által mosléknak nevezett – végtermékeit.

Száz szónak is egy a – nem elégszer ismételhető – vége: amíg a kajmánok a vásár előtt, a mieink utána kapnak észbe, nem is lesz ez másként!

Ifj. Tompó László – Hunhír.info