A magyar természettől valójában idegen a pártoskodás, az egyéni érdekek mindenek előttisége, az anyagi javakért való tülekedés, a rátermettek iránti féltékenykedés állandósulása: nem véletlen ezért, hogy szellemi-politikai nagyjaink zöme idegennek tartotta a pártoskodást, kerülte a pártpolitikát, mert tudta, hogy az többnyire a hol a nemzetközi, hol a nemzeti jelszavaktól megittasuló, uborkafára felkapaszkodók aziluma, akik képtelenek kicsinyes koordinátáikon kívül létezni, akik ilyetén vezetőkként aligha különböznek vezetettjeiktől, nem tudván, hogy az irányításhoz inkább kevés oroszlán kell, mint sok nyúl.
Aki akár gróf Széchenyi István műveit, akár a kiegyezés utáni közéletünk szellemét megjelenítő emlékiratokat olvassa, aligha fog csodálkozni, miért szakadt el oly végzetesen politikai elitünk nemzetünktől: már a legnagyobb magyar keserűen panaszolta, hogy „tán nincs ország a világon, hol annyira elszakadozna a közdolgokróli vélekedés, mint honunkban”, azaz annyira úrrá válna az egoizmus, mint nálunk, Zelénski Róbert, a lengyel származású, de magát mindvégig magyarnak valló erdélyi gróf pedig, hogy gazdasági-pénzügyi reformjavaslatait a – ha másban nem is, de pártoskodásban élenjáró – honatyák vagy napirendre sem tűzték, vagy ha mégis, rendre leszavazták.
Ettől csömörlött meg Benedek Elek, ezért, hogy Marci fiának száztizenöt évvel ezelőtt írt Testamentumában így vallott: „Vagyonról nem kell rendelkeznem. Az nincs. Nem is lesz. Egy pár könyv, amit írtam és írok még talán, ez a te örökséged. De ez téged ne búsítson, fiam. Voltak ugyan rövid időszakok az én életemben is, mikor bántott a magam szegénysége s a mások gazdagságát irigyelém. Nem mintha kényelemben, pompában kívántam volna élni, de szerettem volna nagy jókat cselekedni, letörölni az árvák, elhagyottak könnyeit s szövetkezvén a jók legjavával, megnépesíteni hazámat a nemzeti kultúra templomaival. Ám kérdés, hogy ha milliókkal bírnék, ugyanígy gondolkoznám-e, a gazdagság, a jólét nem rontaná-e meg szívemet, nem ölné-e ki kebelemből az idealizmust s a sok izmus közt azt, mely a századvég modern, kozmopolita fiainak szemében a legnagyobb mértékben nevetség tárgya, a soviznizmust? Inkább maradjak szegény, semhogy a vagyon kiforgasson valómból, inkább maradj te is szegény, aki jó szívvel ad egy darab kenyeret a nálánál is szegényebbnek, semhogy dúskálván a földi javakban, szív nélkül, tüntetőleg, az egész világ szemeláttára dobj kalácsot az éhezőnek.”
Mesemondónk iménti intelmeitől persze meg közéletünk mindenkori kiskirályai csömörlenek meg.
Ifj. Tompó László – Hunhír.info
