Ma, amikor a Zoltai-Zuckerek akarják megszabni még azt is, ki lehet és ki nem színházigazgató s intendáns saját fővárosunkban, gerjesztve ezzel az antiszemitizmust, talán nem árt arra emlékeztetnünk, hogy saját elei közül számosan önnön hatalmuk korlátozását, a numerus clausus-t akarták.

A közmédiumainkban és hivatalos történelemkönyveinkben mindmáig szitokszóként szereplő numerus clausus (az 1920. évi huszonötödik törvénycikk) célja valójában az volt, hogy minden hazai nemzetiség csak a saját létszámának megfelelően részesedhessen közéleti állásban, tekintettel egyrészt közülük a leginkább érintettek lélekszámának európai méretekben is egyedülállóan magas számára (így például a kiegyezéstől Trianonig negyvenhétszeresére nőtt egyetemi hallgatóik száma, míg a mieinkké csak kilencszeresére!), másrészt az 1920-ban elrabolt területekről menekülő értelmiségijeink álláshoz juttatása elkerülhetetlenségére, ugyanakkor (amint Haller István (1880-1964) vallás- és közoktatásügyi miniszter, a törvényjavaslat készítője és Nemzetgyűlés elé terjesztője rámutatott (Harc a numerus clausus körül, 1926)) korántsem az ellenforradalmi idők lázálmos, antiszemita hangulatában született meg, hanem már a hazai ügyvédek 1901. november 24-e és 26-a közötti budapesti országos gyűlésén, amelyen is képviselőik közül Fényes Samu, Pollák Illés, Neumann Ármin, Fried Vilmos, Valkányi Lajos, Füredi Mór, Zichermann Bernát a numerus clausust jónak, szükségesnek, az ügyvédi proletariátus továbbtenyésztése ellen [célzás arra, hogy ebbeli arányszámuk 1910-ben elérte a 45,2 %-ot! – Ifj. T. L.]az egyetlen célravezető intézménynek tartották.

Tanulság? Nagy kár, hogy a Mazsihizs-führer és hívei nem tanulnak jobb eleiktől.

Ifj. Tompó László – Hunhír.info