“Nincs egy közös vágyuk, egy közös gondolatuk és haladnak egy életen át egymáshoz láncolva, közös rabságban. Sok helyen a gyermek az egyetlen kapocs és ezért küzd és szenved egyik fél a meg nem értettségben. Még jó, ha gyermek van, mert az egyúttal vigasz is, akiért érdemes szenvedni. De vajon igazi házasélet ez?”
Köztudomású, hogy a negatív tendenciákban mennyire vezet hazánk vén Európánkban – anélkül persze, hogy tennénk, vagy akár csupán tenni akarnánk ellenük –, például a válások számában: nálunknál csak Belgiumban magasabb a válási arány (ott a házasságok háromnegyede végződik így), ebbeli mutatóink azonban sok mindent így is elárulnak: 1995 óta évenként átlagosan 24-25 ezer válás történik, továbbá amíg az 1980-as években 1000 házasságkötésre 346 válás jutott, addig a 2000-es években már 562, hivatalos statisztikai elemzőink szerint legfőképpen a megcsalás és az alkoholizmus miatt (ezért, hogy a válópereket 71%-ban a feleségek kezdeményezik). De túl az adatokon, miért olyan ritka mindenkor, ám ma különösen is az eszményi házasság?
L. Rádai Ilona sorsregénye (Sikolytó Erdély, 1942) adja meg kérdésünkre a hiteles választ, amelyben a fiatal székely Mária mondja kedvesének, Péternek: „Most már tudom, miért van annyi szerencsétlen házasság, hiszen az, hogy így egymásra találtunk, a legnagyobb ritkaság. Hány lélek halad egymás mellett, oly különböző beállítású lelkek. Egymás mellett haladnak és együttlétük csupa kényszerűség. Nincs egy közös vágyuk, egy közös gondolatuk és haladnak egy életen át egymáshoz láncolva, közös rabságban. Sok helyen a gyermek az egyetlen kapocs és ezért küzd és szenved egyik fél a meg nem értettségben. Még jó, ha gyermek van, mert az egyúttal vigasz is, akiért érdemes szenvedni. De vajon igazi házasélet ez? Nem szenvedi-e meg a gyermek is az áldatlan helyzetet?” Azonban azt is hozzáteszi, hogy „az eszményi házassághoz nem elég az a férj, aki magát tökéletesnek tartja, mert hiszen semmi káros szenvedélye nincs: hűséges asszonyához, akit szeret is, sőt nagyon szeret a maga módján, nem iszik, nem kártyázik, szorgalmas, mindent elkövet, hogy családja jó módban éljen”, ha „csak éppen a lelki kapocs hiányzik, egyéb semmi, és csodálkozik azon, hogy vannak házastársak, szűkös viszonyok között tengődnek és mégis boldogok, nem kívánkoznak mások társaságába, mert egymás között érzik a legboldogabbnak magukat, szeretik egymást és legnagyobb örömük az egymásért való lemondás.”
Íme a titok nyitja: ha nem válnak egy test mellett egy lélekké, zátonyra fut frigyük.
Ifj. Tompó László – Hunhír.info
