Kertész Ákosnak az amerikai „Népszavá”-ban, Bartus Lászlónak utána ugyanott közzétett rasszista sorai (az előbbi bennünket „genetikailag alattvalók”-nak és a„holokausztért” egyedül felelőseknek, az utóbbi „butaságra építő fasiszták”-nak, hazánkat „echte fasiszta állam”-nak minősített) csak megismétlései Klár Zoltán és Zsolt (Greiner) Béla gyűlöletpropagandájának, így az utóbbi például 1945-ben egyszerre indított támadást Cs. Szabó László, Féja Géza, Hamvas Béla, Illyés Gyula, Keresztury Dezső, Kodolányi János, Németh László, Sinka István, Szabó Lőrinc és Veres Péter ellen, hol nyíltan, hol burkoltan rendszeresen támadva magukat a kommunistákat is, amiért nem eléggé „fürgék” kézre kerítésükben.
Amint Irodalomtörténeti tabudöntögetés című (még befejezetlen) sorozatunkban korábban rámutattunk, már múlt századunk harmincas éveiben beindult a magát hol ellenzéki kommunistáknak-szociáldemokratáknak, hol polgári liberálisoknak tekintettek gúnyzápora népi írónk legjava, elsősorban a felsoroltak ellen, figyelmen kívül hagyva származás- és világnézetbeli különbözőségeiket, csupán irántuk való ösztönös ellenszenvükért pellengérre állítva őket s általuk akkori irodalmunk, sőt nemzetünk egészét.
Ebben a folyamatban előbb a Sértő Kálmánt, Sinka Istvánt és Erdélyi Józsefet kizárólag hozzájuk való viszonyuk miatt egyenesen se költőnek, se írónak nem tartó Klár Zoltán (1894-1965), a „Társadalmunk” című marxista szemle szerkesztője, utóbb még nálánál is vehemensebben Zsolt (Greiner) Béla (1895-1949) járt élvonalban, aki 1945 októberében a Magyar Radikális Párt hetilapjaként indult „Haladás” hasábjain a Kertész-Bartus duóhoz hasonló gyűlölettel Veres Pétert 20, Németh Lászlót 12, Kodolányi Jánost 7, Illyés Gyulát 6, Féja Gézát, Keresztury Dezsőt, Sinka Istvánt, Szabó Lőrincet 3-3, Cs. Szabó Lászlót, Márai Sándort, Szabó Dezsőt 2-2, Erdélyi Józsefet, Hamvas Bélát, Nyirő Józsefet 1-1 cikkben ostromolta útszéli hangon alig két éven át, különösen is Illyés Gyulát és Németh Lászlót 1947. április 10-i vezércikkében, mondván, „lemészárolt apákat és nagyapákat, sőt falhoz csapkodott unokákat sértenének meg, ha rehabilitálnánk őket”, ugyanis mindketten „a magyar demokrácia és a magyar szellem legfeketébb napjaira emlékeztetnek”.
Kertész Ákos és Bartus László iménti elődei már 1945-ben potenciális ellenségnek, azaz „fasisztá”-nak tekintettek minden magyart, hol nyíltan, hol burkoltan rendszeresen támadva magukat a kommunistákat is, amiért nem eléggé „fürgék” kézre kerítésükben.
Ifj. Tompó László – Hunhír.info
