Társadalmunk jellegtelenné válásának sajátos jele, hogy nincsenek benne határozott erkölcsi-szellemi értékrendből következő alkotói alázattal rendelkező műkritikusok, vagy ha mégis, elenyészően kevesen és perifériára szorítottan, noha nélkülük nincs művészeti élet, nincs nemzeti felemelkedés: a Kölcsey Ferencek, Arany Jánosok, Gyulai Pálok és Móricz Zsigmondok világában mindenesetre még ez is másként volt.

Kölcsey Ferenc például Berzsenyi Dániel verseit nyelvészetileg és költészettanilag keményen megbírálta, amiért viszonyuk ezután átmenetileg hűvössé vált ugyan, mégsem jutott egyiküknek sem eszébe végzetes személyes sértésnek venni a másik (nem alanyi, hanem tárgyi!) kritikáját, mégpedig olyannyira nem, hogy Berzsenyi temetésén maga Kölcsey mondta róla az emlékbeszédet.

Arany János, miután elolvasta Madách Tragédiájának kéziratát, irodalmunk legjelesebb alkotásai közé sorolta, megjegyezve azonban, hogy nyelvezete, verselése miatt javítani kellene szövegén, amibe ha belegyezik, magára vállalja, amit az érintett megköszönt és így felkérte a javítások elvégzésére, amit az meg is tett.

Gyulai Pál (akit kortársai egyöntetűen a magyar irodalomkritika atyjaként tiszteltek) amikor Arany János felolvasta a Tengeri-hántás című balladáját, kevésbé sikerültnek tartotta és így szólt hozzá: Nézd János, lehet, hogy lesz Nálad nagyobb költőnk, de magyarabb nem lesz soha. Mellesleg Jókai Mórt és Tolnai Lajost már határozottan megrótta elbeszélői fogyatékosságaikért, de nekik sem jutott eszükbe, hogy ezen felháborodjanak.

Móricz Zsigmond pedig lapja, a Kelet Népe szerkesztőségében egyszer egy fiatalembert fogadott, aki átnyújtotta neki kéziratát, amit ő azonnal elolvasott, majd csak annyit mondott neki: Hagyja itt kérem, majd én megírom!, és lássunk csodát: az érintett nem vette zokon az írófejedelem kérésébe rejtett tapintatos kritikát.

Igen, amint az iménti példák mutatják, valaha a megbírálókban és a megbíráltakban egyaránt volt alkotói alázat, szemben korunk erkölcsbírókként és mindentudókként aposztrofált közismert kirekesztőivel, akiknek szótárában hiába is keresnénk az alázatot, akik éppen ezért eleve bűnösnek tekintik a kritikust, mint a Bacsó Péter filmszatírájából közismert Virág elvtárs: Mutasson nekem egyetlen embert ebben a tetves országban, akire ha kell, öt perc alatt nem bizonyítom rá, hogy bűnös! Magára is, magamra is, mindenkire!

Ifj. Tompó László – Hunhír.info