Öt éve, 2006. szeptember 30-án lehelte ki megfáradt lelkét Sütő András, aki a közfelfogással ellentétben a Ceausescu-időkben korántsem volt olyan hős ellenálló, mint amilyennek azóta is láttatják sokan, de néhány művével valóban maradandóvá tette nevét irodalmunkban.

A hivatalos kritika és közvélemény jóformán a huszadik századi magyar (azon belül is főként az erdélyi) irodalom egyik legnagyobb klasszikusának tekinti, miközben viszont hajlamos olyan életművekről megfeledkezni, mint Nyirő Józsefé vagy Wass Alberté, vagy ha mégsem, nálánál kisebbekként kezelni, megfeledkezve pályájának ellentmondásosságáról, arról, hogy a székely-magyar sorsot ismerő és helyenként valóban magas művésziséggel elbeszélő író a Ceausescu-időkben korántsem bizonyult olyan hős ellenállónak, mint amilyennek azóta is láttatják sokan, holott szülőföldje sorstársai ezt várták tőle (még akkor is, ha tudták, hogy csak a sorok között lehet büntetlenül fogalmaznia), és valójában csupán élete utolsó két évtizedében döbbent rá a valóságra, vagyis a román politika velejéig szeparatista-soviniszta mivoltának mindenkoriságára, amikor annak betetőzéseként saját magán is megtapasztalhatta, mit jelent, ha az igaz szóért szemével kell fizetnie.

Persze a kritikus műhelye nem gyóntatószék, hiszen, amint Reményik Sándor írta, nem a mi dolgunk igazságot tenni, a mi dolgunk csak: igazabbá lenni, mindenesetre tévednek, akik benne mindvégig hős ellenállót látnak ma is: annyi bizonyos, hogy egyes műveivel, mindenekelőtt az Engedjétek hozzám jönni a szavakat című esszékötetével (1977), az Advent a Hargitán (1987) és a Balkáni gerle (1999) című drámájával, továbbá Szemet szóért című naplójegyzeteivel (1993) valóban maradandóvá tette nevét irodalmunkban.

Ifj. Tompó László – Hunhír.info