Igen, ahogyan Kosztolányi Dezső írta, tényleg az egyetlen, és hogy mennyire, semmi sem tükrözi jobban, mint politikai életünk múltja és jelene, vagyis a politikusaink megszólalásai és tettei közötti hiátus, igenjeik neme és nemeik igenje, azonban korántsem mai szindróma ez: egy elfeledett magyar író már 1912-ben feljajdulva írta, hogy „a hazudozási hajlam ma a legsötétebb szennyfolt a magyar jellemen”, ezért képtelenek arra, amire egykor apáink és fiaik, hogy önvádtól meggyötörten önként bevallják tettüket.

Gyurcsány Ferenc őszödi „gyónása” előtt kilencvennégy éve elfeledett íróink közül Szemere György feljajdulva írta: „A hazudozási hajlam ma a legsötétebb szennyfolt a magyar jellemen, pedig nem öröklött bűn (apáink nem hazudtak), a kisebbségtől tanultuk el kényszerűségből, hogy jobban védekezhessünk ellene. És ugyancsak eltanultuk. Nemcsak a gyermek hazudik ebben az országban, de (arcpirító valóság) a bajszos ember is, nemcsak a paraszt, maga a miniszter is. Az adott szó szentsége ismeretlen fogalom előttünk, holott létérdekek függnek az igazmondástól. A hazugság mindenesetre a legrútabb és legkártékonyabb folt az emberi jellemen s az újmagyarok legkardinálisabb bűne, hogy az nemzeti életünkben oly mély gyökeret eresztett.”

Nem mernénk rá vállalkozni, hogy csak megközelítőleg felbecsüljük, hány kötetet töltene meg iménti erkölcsi ténymegállapításának csupán 1945-től való esetismertetésekkel történő igazolása, mindössze arra hívjuk fel kiegészítésként a figyelmet, hogy apáink és fiaik, legalábbis a legjobbjaik, valaha valóban nem hazudtak, így például gróf Széchenyi István Béla fiát, amikor rossz fát tett a tűzre és tettét önvádtól meggyötörten önként bevallotta neki, nem büntette meg.

Önvádtól meggyötörten, önként bevallotta: nos, ez az, ami, ha valakikre, éppen politikusainkra a legkevésbé jellemző.

Ifj. Tompó László – Hunhír.info