Nevét irodalmunkba nemcsak elbeszélőként és regényíróként, hanem drámaszerzőként is örökre beíró klasszikusunk elsők között döbbent rá nálunk, hogy mennyire eltávolodott kora színjátszása mind az antik görög és a Shakespeare-i, mind a Déryné fémjelezte magyar hagyományoktól, mennyire Hollywoodból közismert ízléstelenségek lepték el már akkor is a vidéki és főleg a fővárosi színházakat, elérve, hogy a társadalom kilencvennyolc százalékának a pénz zsebben ülő úr lett, így tönkretéve színjátszásunkat is.
Hollywoodból ismert ízléstelenségek lepték el már akkor is a vidéki és főleg a fővárosi színházakat, erkölcstelenebbnél erkölcstelenebb darabokat vittek rendszeresen színpadra (ezekről részletesen beszámol Zoltvány Irén irodalomtörténész könyve (Erotika és irodalom, 1924)), dekadenciát dicsérő kritikusok méltatták a darabjaikban a házasságtörést és a szabadszerelmet népszerűsítő szerzőket, ezért nem véletlenül írta Gárdonyi, hogy „némelyik vidéki színház kreizler-bolt: cifra plakát, komisz portéka”, sőt „némelyik fővárosi színház feliratát is meg lehetne igazítani: A külföldi drámairodalom szemétlerakodó telepe”. Ugyanakkor nem kisebb keserűséggel töltötte el, hogy az unos-untalan játszott népszínművek árvalányhajas, hejehujás figurái mennyire nem magyar lelkiségünk igazi kifejezői, hiszen „a mi népszínmű-íróink úgy főzik a pörköltet, hogy több benne a paprika, mint a hús”, a bennük szereplő cifraruhás, felsütött hajú asszonyok „sohase dolgoznak, csak a szoknyájukat riszálják s örökké csókolódznak”, holott „ilyenféle parasztnép Magyarországon nincsen”. Fájlalta, hogy az átlag magyar klasszikus színművet nemcsak nem olvas, hanem nem is lát már a színpadokon.
A már a saját kora irodalompolitikáját is meghatározó és mecenatúráját irányító, a közönségnek kizárólag az érzékiség és a pénz csúcsértékét hirdető kozmopolita körökkel szemben mindvégig vallotta, hogy a magyart a természetére eredendően jellemző sztoikus nyugalma egyenesen lehetetlenné teszi a kapitalista-merkantilista életmód követésére, hirdetve, hogy „minél egyszerűbben tudtok élni, annál inkább urai vagytok az életnek: csak egy kis hajlék, a mindennapi kenyér és a tisztességes ruha legyen biztosítva, a többi ne legyen sorvasztó gondotok. Ezzel nem azt mondom, hogy akinek pénze van, dobja el, hanem csak hogy érette ne éljen.” Helyettesítsük csak be ezt mai életünkbe! A már az ő korában is a társadalmat aláaknázók mára elérték, hogy például „nőideáljuk” olyan társat keres, aki lehetőleg minél magasabb toronyban dolgozik, nagy Mercedest hajt, és ha egy férfi azt mondaná neki: „Kicsikém, én egy kis kertet akarok művelni, ahol lesz lovam, ökröm, öt gyermekem”, alighanem azonnal faképnél hagyná, mondván: „Figyelj ide, te nem vagy normális!”
Utilitarista és hedonista világunktól lehetőleg minél távolabb kerülni kívánó olvasóinknak aligha ajánlhatnánk életvezetőbb tanácsot, mint az övét: „Bármid van, amire azt mondod, enyém, ne feledd hozzágondolni: kölcsönkaptam. Mert mindenedet az élettől kaptad s mindenedet vissza kell adnod.” Tudatosítsuk vele, hogy nem akkor vagyonosodunk, amikor kapunk, hanem amikor adunk, sohasem feledve aranyigazságát, hogy „a pénz okos embernek zsebben ülő szolga, az oktalan embernek zsebben ülő úr”.
Aligha szükséges szociológiai elemzéssorozat annak igazolására, hogy a társadalmak két százalékának a pénz még zsebben ülő szolga, kilencvennyolc százalékának viszont már zsebben ülő úr.
Ifj. Tompó László – Hunhír.info
