Gárdonyi, miként íróink java, elsősorban nem könyvgyűjtő, hanem könyvszerető volt: mintegy tízezer kötetes könyvtára hű tükre lelki-szellemi tájékozódásának, hiszen nagy valami, ha elgondoljuk, hogy a világ száz legokosabb, legkedvesebb emberét betehetjük a szobánkba, s nem foglalnak el nagyobb helyet, mint egy vadászpuska hossza, hangsúlyozva ezzel, mennyire fontos, hogy az ifjúkori birtoklásvágy kielégüléseként való állandó könyvbeszerzést az idő múlásával fokozatosan a feleslegesen felhalmozottak kiselejtezése és a megmaradt maradandók megőrzése váltsa fel.
Idézett felismerését ma is megszívlelhetné sok értelmiségi: hiába roskadoznak ugyanis polcaik szakmai kézikönyvektől és porfogóként szolgáló bestsellerektől, ebből még nem lesz szerves műveltség, hiszen a lexikális ismeretek még korántsem jelentenek rendszerező képességre valló enciklopédikus műveltséget, így rájuk tökéletesen igaz az ókori bölcsesség, miszerint az így szerzett tudás mindenből valami, de az egészből semmi (ex omnibus aliquid, ex toto nihil). Eleink, kiváltképpen íróink csak (korántsem kizárólagos) elmefejlesztő eszköznek tekintették a könyvet, de csak azt, mely figyelmüket mindig az ok-okozati összefüggésekre, a kauzalitásra fordítja, a jelenségek eredetének és végső céljának tisztázására, és mivel rádöbbentek, hogy az erre koncentráló művek száma meglehetősen alacsony, ezért közülük a legnagyobbak (például a középkori szerzetes tudósok) bibliotékája gyakran csak néhány száz kötetből (vagy még annyiból sem!) állott. Persze az újkori, elsősorban technikai-természettudományos műveltségnek az ókorihoz és a középkorihoz képest exponenciális gyarapodásához mérten tudósaink, művészeink, sőt főuraink könyvtára is egyre nagyobb lett, és belőlük messzemenő olvasásszociológiai következtetéseket is levonhatunk koruk műveltségi állapotára vonatkozóan, amint ezt Szabó Dezső tette (az Életeimben), megfigyelve sok évtizedes antikváriumjárásai során, mennyire jellemzi egy kor mentális állapotát, hogy benne mégis művek cserélnek legtöbbször gazdát.
Mutasd meg könyvtáradat, és megmondom, ki és milyen vagy!, tartották tehát eleink, így ha valaki az egri Gárdonyi Géza Emlékmúzeumba ellátogat, megcsodálhatja közel tízezer kötetes könyvtárát: gyermeki szeretettel kereste nemcsak a teológiai, történelmi, szociológiai, nyelvészeti, néprajzi, hanem a geológiai, botanikai, antropológiai kézikönyveket, sőt szakmunkákat is, melyek törzsszövegei vagy akár csak lábjegyzetei hivatkozás nélkül is beleszívódtak saját műveinek lapjaiba, ezzel is hangsúlyozva, hogy gondolataink, ítéleteink zöme mennyire nem saját termés, így az író világképe olyan, mint egy katedrális, amelynek építőkövei a könyvek, hiszen, mint klasszikusunk írja, az emberi lélek könyvekben vedlik, bennük szűrődnek le és rögzülnek leginkább empirikus megfigyeléseink.
Az is fontos felismerése, hogy a korunkban általános bibliomániával, vagyis beteges könyvgyűjtő szenvedéllyel szemben a felnőtté érett ember szellemi fejlődésének legtökéletesebb lenyomata könyvtára állományának változása, így az ifjúkori birtoklásvágy kielégüléseként való állandó könyvbeszerzést az idő múlásával fokozatosan a felhalmozottak selejtezése és a megmaradt igazi értékekhez való rendületlen ragaszkodás váltja fel, tudatosítva, hogy a valóban jó könyvre a továbbiakban kiadott pénz csak látszólag eldobott pénz, mint a vetőmag.
Magánkönyvtáraink határtalan heterogenitásának oka, hogy tulajdonosainak nincs kiforrott világnézete, nem tudják, amit Gárdonyi, hogy a könyvtárat összeállítani nem lehet egy rántásra: a könyvszerető ember egész életén át szemelget, válogat. Csakhogy nem mindegy, mi alapján: úgy tűnik, már neki is igen rossz tapasztalatai lehettek a csupán lexikális adatokat rendszer nélkül felhalmozó, irodalomtörténészeknek álcázott filológusok ellen, ezért sóhajtott, hogy könyvtár-összeállításban irodalomtörténethez igazodni… Ne felejtsük el, hogy az irodalomtörténetet tanárok csinálják! Ami persze még nem is lenne baj, tehetjük hozzá, csakhogy gyakran a tanárok egy rendbe iktatják a szenet a gyémánttal és a verebet a fülemilével. Vitatkozhatunk persze Gárdonyival azon, helyes-e ez a sommás ítélet, azonban, ha arra gondolunk, miért van olyan kevés valóban jó irodalomtörténet (a mieink közül mindenesetre Pintér Jenőé (Magyar Irodalomtörténet. Tudományos rendszerezés, 1931-1941), Várkonyi Nándoré (Az újabb magyar irodalom 1880-1940, 1942) és Féja Gézáé (Régi magyarság, A felvilágosodástól a sötétedésig, Nagy vállalkozások kora, 1937-1943), legalábbis a többiekéhez képest, az), oka más szavakkal tehát, hogy íróiknak nincs gránitkeménységű értékítéletük, amiért a költők-írók műveiben nem a gondolatokat és azok igazságtartalmát vizsgálják, hanem többnyire csupán szerzőik életrajzát, így talán legnagyobb tragédiájuk, hogy nem értik (náluknál kevésbé már csak az újságírók) a költők és írók alkotáslélektanát, azt, hogy Gárdonyival szólva az írónak, mielőtt megmártja tollát, gondolkodnia kell.
Gárdonyi iménti, általunk kiegészített és értelmezett gondolatai így hát aligha véletlen, hogy a róla szóló méltatásokból valahogy rendre kimaradnak.
Ifj. Tompó László – Hunhír.info
