Gárdonyi Géza – Szabó Dezső állításával szemben – aligha „epigon”: aki elolvassa csak egyszer is az „Egri csillagok”-at, „A láthatatlan ember”-t vagy az „Isten rabjai”-t, egy életre lenyűgözi hazaszeretete, ha pedig fiának, Józsefnek írt intelmeit (Földre néző szem), bölcseleti műveltsége is, ezért új sorozatunkban bemutatjuk belőlük azokat, melyek lelkiséghiányos korunkban úgy hatnak, mint sebre a balzsam.
Arisztotelész szerint a józanság legfőbb jele a végletek között az aranyközépút megtalálása (így például a gyávaság és a vakmerőség között a bátorság választása): erről tanúskodik klasszikus írónk kötete.
Lássunk erre példákat! A társaságról írja: „Kerüljétek azt, aki talmi aranyláncot, üvegből készült ékkövet hord, akinek minden szava mézes, aki azonnal feketének festi, akit ti dicsértek, aki azt mondja, Nincsen Isten, aki többet költ, mint amennyi tőle illenék. Óvakodjatok az olyan embertől, aki hízeleg: megfizetteti veletek a szavait, az olyan embertől, aki hibáitokat értékeitek gyanánt emlegeti.” Azt tanácsolja továbbá, hogy „társaságod megválasztásában ne nézd, ki szegény, ki gazdag, ki alacsony, ki magas, csak azt nézd, hogy tiszta-e a gallérja: a tisztaságot nem csupán a ruhára értem”. Tapasztalata szerint „a művelt nők társasága a legkellemesebb: állatiságtól mindig iparkodnak távol lenni (hiszen a női öltözet fejlődése nem egyéb, mint az emberi test eszményítésére való törekvés), sok finomság, gyengédség van bennük és tiszta, önzetlen szeretet is”. Arról is vall, milyen emberek társasága kelthet visszatetszést: „Tapasztaljátok majd, hogy egyes népfajok testibb életet élnek, mint mi. Ilyenek a mi érintkezési körünkben a zsidók némelyike, olaszok és cigányok. Természetes, hogy vannak köztük is kivételek, de ezek többsége a társalgást csakhamar a tenyészet terére fordítja, az állati életre, mert ez az élet az övé, tehát a gondolatai is e körül forognak.” Ugyanakkor meggyőződése szerint a „festők és zenészek többnyire kedves emberek”, de „felületes gondolkodásúak: sokat forognak a világban és így nagy az élettapasztalatuk, de mélyen fekvő témákról nem lehet velük beszélni, mert többnyire keveset olvasnak és így a tudásuk inkább az egyéni tapasztalatok halmozottsága, mint az emberiség értelmi tárházából valók”, ezért „ha olyan festővel vagy zenésszel kerültök össze, akinek a társasága nem kellemes, tőlük a legkönnyebb megszabadulni: csak dicsérni kell előttük egy versenytárs munkáját”.
Régi magyar társas életünkből kiindulva vall arról is, mi jellemzi a művelt társalgást: „Művelt ember társalgásából hiányzik az ember-szólás, a pénz, az ember állati dolgai, a dicsekvés, a tisztálkodás, az emésztés, sértegetés.” Sok meddő vitát elkerülendő, „ne vitatkozzatok Istenről, lélekről, halhatatlanságról soha senkivel. Akinek a lelke fejlettebb, mint a teste, mindezeket úgyis érzi, akinek meg a lelke fejletlenebb, mint a teste, annak beszélhet akár maga Jézus Krisztus, nem lehet neki bebizonyítani.” A kötözködőt pedig legjobb így figyelmeztetni: „Kérem, ne haragudjon, hogy az én véleményem más. Én se haragszom, hogy az öné más. Beszéljünk más egyébről. Vagy: Ön kiabál, tehát izgatott. A fölizgult ember érzelmi alapon áll. Értelmi ügyet tisztázni érzelmi argumentumokkal nem lehet.” Ha pedig „a disputáló ostoba, hallgatok, és mihelyt lehet, sajnálatomat fejezem ki, hogy távoznom kell”.
Nem kevésbé időszerű leginkább korunk médiaembereinek szóló – persze náluk alighanem süket fülekre találó – észrevétele sem, miszerint „okos ember, ha beszél, mindig másnak beszél. Az ostoba mindig magának beszél, mikor másnak beszél is”, mert „gyönge értelmű ember”, akit arról ismerhetünk meg azonnal, hogy „nem különbözteti meg, ki hajlong a tisztességének és ki az erszényének”.
Ifj. Tompó László – Hunhír.info
