Mást sem hallunk, mint hogy Trianont magunknak köszönhetjük, amiért elnyomtuk nemzetiségeinket, holott ennek homlokegyenest az ellenkezője igaz: elrabolt területeinken éppen a nemzetiségi agitátorok terjesztettek magyarellenes propagandát saját iskoláikban, sőt követelték hazánk területi megcsonkítását, amint ez Olay Ferenc (1887-1936) miniszteri tanácsos mindmáig egyedülálló statisztikai alaposságú műveiből egyértelműen kitűnik.

Részletesen feltárta bennük (A magyar kultúra válságos évei 1918-1927 (1927), Csonkamagyarország ellenséges megszállása és kulturális káraink (1929), A magyar művelődés kálváriája az elszakított területeken 1918-1928 (1930), Térképek a nemzetiségi terjeszkedés szolgálatában (1932), Magyarország a külföldi tankönyvekben (1933), Kisebbségi népoktatás (1935), Mit tanítanak a románok? (1935)), hogy nemzetiségeink, miközben háborítatlanul éltek területeinken – ennek jeléül tekintélyes összegű állami támogatást kaptak kormányainktól –, iskoláikban és templomaikban milyen magyarellenes propagandát fejtettek ki.

Nézzük a tényeket! Amint írja (A magyar művelődés kálváriája az elszakított területeken 1918-1928), „az 1913-1914. iskolai évben Magyarország 16 929 elemi iskolája közül 3321 nem magyar tanítási nyelvvel működött, amelyek közül 2048 részesült államsegélyben, éspedig 1480 román, 182 német, 307 tót, 31 szerb, 40 rutén, 3 vend és 2 cseh iskola. Ezeknél az iskoláknál az államsegély 1914-ben 2 615 000 aranykoronát (3 029 570 pengő) tett ki. Középiskolai tanulóink 82, 6 %-a volt magyar anyanyelvű, mégis 16 nem magyar anyanyelvű (6 román, 1 szerb, 9 német) középiskola működhetett.”

A hazai román iskolákban például már az 1840-es években megkezdődött a Tiszáig terjedő Romániát ábrázoló térképek terjesztése, így „számos magyarországi görögkeleti és görög katolikus román iskolában foglaltak le ily térképeket, amelyeket a román tanítók és papok csempésztek be: a szerbek a világháború elején, a csehek 1915-től már szintén terjesztették a Délszláv Állam, illetve Nagy-Csehország térképeit”, ezért „1868-tól 1895-ig 164 tankönyvet volt kénytelen a magyar közoktatásügyi kormányhatóság kitiltani Magyarország területéről, amelyek között 84 román, 16 osztrák, 14 német, 18 tót, 12 szerb, 3 horvát, 9 rutén, 7 cseh és 1 magyar nyelvű volt”.

Példaként említi Mehedinti Simon bukaresti egyetemi tanár és közoktatásügyi miniszter földrajzi tankönyvét, Murgoci egyetemi tanár és Popa-Burca középiskolai tanár földrajzi könyvét, „amelyek mind mint a magyarok által erőszakkal elfoglalva tartott román tartományokról beszélnek Erdélyről, Temesről, Máramarosról, amely területeket igyekezni kell minden igaz románnak Romániával egyesíteni”, hozzátéve, hogy „ugyanilyen szellemben oktatták a román hadsereget, ilyen Bureanu, Moinescu, Paskievici, Arifeanu és Virgil olvasókönyvei”.

Szintén nagy volt a hazánk területi megcsonkítását hirdető térképeik száma is: az erdélyi származású Treboniu Laurian tanár már az 1840-es évek elején megszerkesztette Nagy-Románia térképét, amely később is minden ily fajtájú térkép alapját képezte, és azután a külföldi sajtóba is belekerült, így Jean Alexandre Vaillant már 1844-ben kiadta három kötetes francia nyelvű munkáját Romániáról (La Romanie ou histoire, langue, littérature, orographie, statistique des peuples de la langue d’or, ardaliens, valaques et moldaves, résumés sou le nom des romans), amelyben Románia már a Tiszáig terjedt. Igaz, a szerbeknél „a világháborút megelőző időkből csak egy térkép áll rendelkezésünkre, amelyen Dél-Magyarország, a Dunántúl a Balatonig s természetesen Horvátország, Bosznia, Albánia, Montenegró vannak szerb igényként feltüntetve”, viszont a cseheknél „már 1915-ben terjesztették Nagy-Csehország térképeit: a Párizsban megjelent „La Nation Tchèque” című folyóirat (1915), Ernest Denis egyetemi tanár „Les Slovaques” című munkája (1917) mind hozzák a mai cseh területek térképét, sőt már 1908-ban is volt Prágában ily térkép látható (Eöttevényi Olivér: A külföld felvilágosítása. Magyar Külpolitika, 1929/3-4. szám)”, továbbá tevékenységüket ismerteti „az a térkép is, melyet a világháború folyamán egy levélboríték belső részére nyomva csempésztek be Kassára a hadapródiskola egy növendékének: jellemző, hogy Pozsonyt a térképen itt is még Prěspurk-nak nevezték!”.

Volt azonban a magyarellenes izgatásnak egy rejtettebb módja is: „a román tanítók tollba mondták a gyermekeknek azokat a verseket és dalokat, amelyek nyomtatásban terjeszthetők nem voltak”: ezek a románok egyesülését, katonáik magasztalását, a mi becsmérlésünket hirdették.

Mindezen tényekből világosan következik, mennyire nem nyomtuk el nemzetiségeinket, ugyanis „Magyarországon sohasem fordult elő, hogy a kormány írta volna elő a szülőknek, mely iskolába tartoznak gyermekeiket beíratni, mert a tanulók bármely nemzetiségű vagy külföldi iskolát látogathattak, még kevésbé fordult elő, hogy az iskolalétesítőnek és fenntartónak azt a jogát, hogy a tanítási nyelvet megállapíthassa, a magyar állam nemcsak papíroson, de a valóságban is ne respektálta volna”: kivétel csak 1907-es úgynevezett Apponyi-törvénynek az a (mellesleg a magyarság önvédelmét jelentő) rendelkezése volt, hogy „magyar gyermekek részére nem lehet nemzetiségi tannyelvű iskolát nyitni”.

Végül leszögezendő, hogy nemzetiségi elöljáróink magyarellenes akciói ellenére is elismertük „a nemzeti kisebbségek egyenjogúságá”-t (a 4044/1919. számú miniszterelnöki és a 209-494/1919. vallás-és közoktatásügyi miniszteri rendelettel) – így a magyar királyi vallás- és közoktatásügyi miniszter 1923. évi 110.478. számú rendeletével megengedte, hogy „azokban a községekben, amelyekben a lakosság többsége valamely nemzeti kisebbségez tartozik, vagy ahol 40 ilyen tanuló jár iskolába, az állami és községi népiskolákban az illető kisebbség nyelvén lehessen tanítani” –, mégsem hagytak fel elrabolt területeinken történelemhamisító propagandájukkal, sőt egyenesen üldözésünkkel, így a színmagyar Kossuthfalván – amint a „Magyarság” 1927. november 13-i számában olvassuk – még 1927-ben is ilyen „verset” tanítottak:

Rohamra szerb, fegyverre, rohamra,
Töltsd a puskát, ülj föl a lovadra,
Fényes kardod ne hagyd hüvelyébe,
Rontsd belé a gazok tar fejébe!
Szállj rohanva, hősies szerb szellem
A magyarok, a bitangok ellen!

Szoríts kezet kedves testvéreddel,
Fogj most össze jó horvát véreddel
S rohanjatok neki mindazoknak,
Előttetek kik meg nem hajolnak!
Rohamra föl együtt, szerb és horvát:
Törjétek le a magyarok szarvát!

Magyart a szerb eddig is verte,
Térde alá keményen teperte,
Ha sziszegett, a torkára hágott
S kardjával a fején dohányt vágott…
Rohamra, szerb, mint hajdanán, rajta!
Hadd pusztuljon előled e fajta!

Panaszkodik a pokol fajzatja:
Nem prédikál magyarul a papja,
S tatár módra rútul átkozódik,
Hogy meghallják még a magyar szót itt…
Rohamra, szerb, míg mozdul a vére,
Él a kígyó, taposs a fejére!

A tanulság úgy látszik, itt is ugyanaz, mint az örökös kárpótlássóvárgók esetében: a bűnátruházás – korántsem etnikumfüggő – bűvészei a saját magukra jellemző tulajdonságokat mindig másokra ruházzák át, mint a tolvajok, aki arra haragszanak, akiket megloptak.

Ifj. Tompó László – Hunhír.info