Mindmáig eldöntetlen kínzó kérdés ez, vagyis hogy mitől lesz a hűből áruló? Ezúttal a reá való válaszkereséshez kívánunk segítséget adni eleink főbb magatartásmintáinak felidézésével, hangsúlyozva, bizony a ripacs is lehet igazsághirdető, anélkül, hogy erkölcsi példakép lenne, továbbá, ha korunk írástudóit tesszük az igazság patikamérlegére, aligha nyomnak rajta valamit is, amiért zömük sem szellemi, sem erkölcsi példát nem mutat, amiért mindig és mindenben kiszolgálják a nemzetellenes diktatúrákat.

Kezdjük Kuthy Lajos esetével! Aligha volt nálánál népszerűbb írónk a reformkorban, detektívtörténetei bestsellerré váltak, Hazai rejtelmek című regénye pedig, mindenkori pénzuzsorásaink leleplezésével, megmutatta, hogy igazi énje a társadalmi-emberi jelenségek analitikus ábrázolásában rejlik: mégis, a világosi fegyverletétel után, amiért nem akarta polgári életvitelét és írói népszerűségét kufsteini vagy olmützi várfogságra cserélni a Szemere Bertalan vezette kormányban való belügyminisztériumi osztálytanácsosi szerepléséért, 1853-ban megyei biztosi állást vállalt az osztrák közigazgatásban Biharban, ezért elfordult tőle úgyszólván mindenki (Pálffy János országgyűlési képviselő szerint (Magyarországi és erdélyi urak, 1856) nálánál nem volt Magyarországnak undokabb politikai renegátja), ő maga pedig megkeseredetté vált, olyannyira, hogy munkája jutalmaként hiába léptették elő, ez (amint Mikszáth Kálmán írja) már csak olyan volt, mint mikor a halottnak a koporsóban haja vagy körme nő, végül idegösszeroppanásban hunyt el. A kérdés már csak az, hogy ha tettéért árulónak minősítjük, akkor minek Deák Ferencet, aki nem a császári közigazgatással, hanem az egész Ausztriával egyezett ki?

Aztán itt vannak a huszadik századból a népi írók, mindenekelőtt Illyés Gyula, Erdei Ferenc, Veres Péter, Szabó Pál. Illyés Gyula, amint Naplójegyzeteiből egyértelműen kiderül, rendszeresen találkozgatott Aczél (Appel) Györggyel és Kádár (Csermanek) Jánossal anélkül, hogy felvetette volna előttük nemzetünk sorskérdéseit, ettől azonban még szociográfiája, a Puszták népe, valamint Ki a magyar? című karakterológiai értekezése mindmáig érték, miként a marxizmusért lelkesülő Erdei Ferenc népismereti műve, a Futóhomok, továbbá a katonai múlt nélküli hadügyminiszter, Veres Péter számos kötete (Az Alföld parasztsága, Ember és írás, Gyepsor, Mit ér az ember, ha magyar?, Számadás, Szocializmus – nacionalizmus), a kezdetben a radikális nemzeti mozgalmakkal szimpatizáló, majd a Szabad Föld főszerkesztőjévé előlépett Szabó Pál parasztéletünket avatottan bemutató regényei-elbeszélései (Emberek, Békalencse, Papok, vasárnapok, Anyaföld, Őszi szántás, Honfoglalás, Magyarok, Csodavárás, Szakadék, Őszi vetés, Lakodalom, Keresztelő, Bölcső, Legények, Szomszédok) is.

Akadtak végül névtelen milliók, főleg 1956 után, akik ha nem is feltétlenül váltak ama októberben-novemberben a barikádok hőseivé, azonban a rendszer árulóivá sem: csendes hétköznapi, megalkuvásmentes életükkel mindvégig protestáltak, miként Sebestyén Béla székely aranydíjas mérnök-feltaláló, aki halála előtt így búcsúzott nemzetünktől: nem számolhatok be arról, hogy börtönbe hurcoltak, megkínoztak vagy halállal fenyegettek volna. Nem vettem részt ötvenhat harcaiban, nem vagyok hős, de nem váltam árulóvá sem. És számomra a legutóbbi tény a legfontosabb: nem váltam e nép árulójává, és így önmagam árulójává, sem nagyban, sem kicsiben, sem közvetlen, sem közvetve. (Dörzsöltek kora, 1999)

Az élet bizony, amint a költő írja, gyakran nagyon is szennyes ruha, ezért ha a címbeli kérdésre keressük a választ, aligha feledhetjük az ősi bölcsességet, miszerint qui bene distinguit, bene docet, vagyis aki jól tud megkülönböztetni dolgokat, személyeket egymástól, az tud jól tanítani. Bizony, a ripacs is lehet igazsághirdető, anélkül, hogy erkölcsi példakép lenne. Amikor például Adyt megrótták kortársai életviteléért, Szabó Dezső megkérdezte (Életeim), a reimsi székesegyház vagy a párizsi Notre Dame kevésbé volna szép, ha megtudnánk, hogy építői alkoholisták voltak?

Ha viszont korunk írástudóit tesszük az igazság patikamérlegére, aligha nyomnak rajta valamit is, amiért zömük sem szellemi, sem erkölcsi példát nem mutat, amiért a bemutatottakkal szemben egyszerűen mindig és mindenben kiszolgálják a nemzetellenes diktatúrákat.

Tanácsos tehát a címbeli kérdésre való válaszkeresésünkkor az idézett ősi bölcsességet megfontolnunk, tudatosítva Reményik Sándor intelmét (Mért hallgatott el Végvári?): Nem a mi dolgunk igazságot tenni, a mi dolgunk csak: igazabbá lenni!

Elvégre a világ nemcsak szentekből és ördögökből áll, így nem lehetetlen, hogy amint Newton mondta, két dolgon fogunk leginkább csodálkozni, mikor a mennyországba jutunk: több olyan embert fogunk az üdvözültek között megpillantani, akikről nem hittük volna, hogy odakerülnek, másodszor, sokakat hiába keresünk majd, akikről azt gondoltuk volna, mindenképpen ott fogjuk találni őket.

Ifj. Tompó László – Hunhír.info