Döbbenetes kép rajzolódik ki előttünk, ha az Erdély 1919-es román megszállását megörökítő vallomásokat olvassuk, melyekből kiderül, hogy irredentista törekvéseik valóra váltása céljából véreinket rabolták és gyilkolták a Traianus-ivadékok, ezért nem véletlen, hogy 1940. szeptember 5-e és 13-a között felszabadulásként élték át eleink anyaországhoz való visszatérésüket.

A Kolozsvárt 1919. december 24-én megszálló román csapatok először is felszólították a magyar állami és közigazgatási tisztviselőket, hogy tegyenek hűségesküt a román államnak. Mivel azonban, amint Tóth Sándor Erdély 22 éves rabsága című, 1946-ban indexre tett könyvében olvassuk, nagy részük erre nem volt hajlandó, otthagyták hivatalukat, nem számolva a következményekkel, így 1919 és 1921 között mindennapossá váltak a kilakoltatások, rekvirálások. Mint írja, gyakran megtörtént, hogy valaki reggel elment hazulról és délben, amikor hazajött, a családját és bútorait a ház előtt, az utcán találta és ugyanakkor egy rekvirált bútorszállító kocsiból hordták be az új lakó bútorait. Csak Kolozsváron ezrekre ment azoknak a száma, akiket télvíz idején kidobtak az utcára. Ellenkezni senki sem mert, kilátástalan ellenállás lett volna, és az illető a hátában érezte volna az oláh baka szuronyát.

Tervszerűen üldözték továbbá a magyar tanítókat és tanítónőket: olyan kérdéseket adtak fel a mezítlábas falusi gyermekeket oktató tanítóknak, amelyekre felső iskolai végzettséggel bíró szaktanárok tudtak volna megfelelni. A túlnyomóan magyarlakta vidékeken a kegyetlenségig ment a magyar tanerők vizsgáztatása és elcsapása. Éppen úgy dobták ki a magyar tanítókat kis állásukból, mint ahogy elvették a tiszta, egészséges magyar iskolaépületeket, ahol százszámra tanultak magyar gyerekek. Elvették azért, hogy tíz-tizenöt iskolába kényszerített oláh kölyöknek iskolája legyen.

Nem kellett sok ahhoz, hogy valakit magyarságáért üldözzenek: 1934 november végén Stan és Palace közoktatási vezérfelügyelők sorra járták Csík megye községeit a magyar tanítók nyelvtudásának felülvizsgálása végett. Eljutottak Gyergyócsomafalvára is. Amint az utcán mentek és elhaladtak Botár Erzsébet tanítónő lakása előtt, észrevették, hogy az ablakában muskátli virít. Egy pillanat s máris készen volt az irredentizmus vádja. Jegyzőkönyvet vettek fel és hivatalos feljelentést készítettek Botár Erzsébet tanítónő ellen a magyar irredenta magatartásáért. A jegyzőkönyv szerint a tanítónő feltűnően és lázítón szándékkal magyar nemzeti színekkel díszítette fel a lakását¨fehér függöny, piros cserép, zöld levél. Így tehát Gyergyócsomafalva kis magyar gyermekei hiába készültek nemsokára az iskolába. A tanítókat elbuktatták, letartóztatták és egyetlen megmaradt tanítónőjük, az ártatlan Botár Erzsike is vád alá került.

Voltak azonban, akiket egyenesen felakasztottak, mint Kárpáti Piroska székely tanítónőt 1920-ban Aradon egyetlen (eredetileg az Esti Újság 1920. július 14-i számában közölt) verséért:

Üzenet Erdélyből

Üzent az Olt, Maros, Szamos,
Minden hullámuk vértől zavaros,
Halljátok, ott túl a Tiszán,
Mit zúg a szél a Hargitán?
Mit visszhangoznak a csíki hegyek?
Erdély hegyein sűrű fellegek.

Ez itt magyar föld és az is marad,
Tiporják bár most idegen hadak.
Csaba mondája új erőre kel,
Segít a vihar és segít a szél,
Segít a tűz, a víz, a csillagok
S mi nem leszünk mások, csak magyarok!

Ha szól a kürt, egy szálig felkelünk,
Halott vitézek lelke jár velünk!
Előttünk száll az ős Turulmadár,
Nem is lesz gát, és nem lesz akadály.
Ember lakol, ki ellenünk szegül!
A székely állja, rendületlenül.

Üzenik a gyergyói havasok:
Megvannak még a régi fokosok.
Elő velük, jertek, segítsetek!
Székely anya küld egy üzenetet:
Hollók, keselyűk tépik a szívünket,
Rablóhordák szívják a vérünket.

Ha nem harcoltok vélünk, elveszünk!
E végső harcban egyedül leszünk.
És a honszerző hősök hantja vár,
Ha odavész az ősmagyar határ!
És ha rablóknak kedvez a világ,
Mutassunk akkor egy új, nagy csodát!

Megmozdulnak mind a csíki hegyek,
Székelyföld nem terem több kenyeret,
Elhervad minden illatos virág,
Mérget terem minden gyümölcsfaág.
Vizek háta nem ringat csónakot,
Székely anya nem szül több magzatot.

Vadon, puszta lesz az egész vidék,
S végezetül, ha ez sem lesz elég,
A föld megindul, a mennybolt leszakad,
De Erdély földje csak magyar marad!

Mindezek ismeretében nem véletlen, hogy 1940. szeptember 5-e és 13-a között felszabadulásként élték át eleink anyaországhoz való visszatérésüket.

Ifj. Tompó László – Hunhír.info