Száztíz éve, 1901. június 28-án született a ma Csíkszereda részét képező Csíkvárdotfalván (és 1992. február 19-én hunyt el Budapesten) erdélyi néprajztudósaink közül Domokos Pál Péter, a csángók Mikecs László történész melletti mindmáig legnagyobb kutatója, aki kortársai közül Györffy Istvánhoz hasonlóan elsősorban nem múzeumokból ismerte a népéletet, hanem közöttük élve, megtapasztalva, hogy a csángók, a világ legelhagyottabb népe, olyan szavakat, szokásokat, dallamokat őriztek meg, melyeket mi, Kárpátokon belül élő magyarok már elfelejtettünk.
Hol lovas szekéren, hol kerékpáron, vasúton vagy gyalogosan (ahogyan Szabó T. Attila nyelvész megjegyezte, valóságos vándorapostol módjára) két ízben is bejárva egész Moldvát, arról győződött meg, hogy a csángók a világ legelhagyottabb népe: a kenyér, a maga mindennapi használatában, akkor ott nem volt ismeretes. Inkább a puliszkát fogyasztották, és ennek az állandó puliszkaevésnek a következménye volt a pellagra betegség, amelyet főképpen az előrehaladottabb korú asszonyok kaptak meg, és ami bizony lelki összeomlással is járt. Az egész csángó táj orvosi ellátottsága elképzelhetetlenül rossz volt. A legnagyobb községekbe is alig jutott orvos. Étrendjük csak néhány ételből állott, és az öltözködésükben is meglátszott az elmaradottság.
Mégsem mégoly szegényes életkörülményeikkel, hanem érzelmi-értelmi életük gazdagságával foglalkozott róluk írt tanulmányaiban leginkább:
Itt nem kellett a házi szőttes viseletére biztatni az embereket. Minden ruha otthon készült, de minden gyönyörűen kihímezve, s a hímzés a lányok, asszonyok ingének az ujján azt is elárulta, hogy az illető melyik faluban született, gazdag-e vagy szegény, idős-e vagy fiatal. Olyan szavakat, szokásokat, dallamokat őriztek meg, amiket mi, a Kárpátokon belül élő magyarok már elfelejtettünk. Figyelmemet igyekeztem kiterjeszteni a népélet minden területére, a szántás-vetéstől és a szövés-fonástól a betlehemezésig és a lakodalmi szokásokig szinte mindenre.
Kutatásai igazolta régi igazság, hogy egy nép életét tárgyi emlékeiknél is jobban jellemzik első benyomásra sokszor jelentéktelennek tűnő viselkedésformáik, tagjainak egymáshoz és más népekhez való viszonyulásuk ezernyi jelei az arcfintortól vagy elfojtott mosolytól a hanghordozáson, dallamvezetésen át szerelmi és családi életük legkifinomultabb rezdüléseiig, így a csángókról feljegyezte, hogy a nadrágos embert, a távolról érkezett idegent eleinte bizalmatlanul fogadták a falvakban. A nadrágos ember őket úgy hívta, hogy bangyen, ami azt jelenti: félhülye, állat. De amikor látták, hogy én nem nevetem ki őket, és nem csúfolkodom velük, hanem emberként beszélek, akkor elkezdődött a beszélgetés, és mai napig is tartana, ha ott maradhattam volna közöttük. Ugyanígy volt az énekkel is. Amíg megkezdték, nagyon nehéz volt a feladatom, de ha már megkezdték, nem fogytak ki az énekből. Még ma is jegyezhetném, oly bőséggel és oly gazdagsággal őrzik szívük mélyén a magyar népdalt.
Ómagyarságunk Boldogasszony-kultusza továbbéléseként megrendülten ismerte el, hogy az asszony mellett az ének mennyire középpontja az egész csángó életnek: aki folyton énekel, mert az ének könnyít a nehézségeken, a fájdalmat is enyhíti és az örömet is fokozza. Az általa Bartók Béla és Kodály Zoltán módszerességével gyűjtött zömmel pentaton dallamok mellett archaikus nyelvüket is megcsodálta: egy csángó asszony például azt, hogy vonaton soha sem utazott, így fejezett ki: jen miég tizessen nem iltem, azaz én még tüzesen nem ültem.
Kevéssé közismert ugyanakkor, hogy nemcsak a csángó, hanem a székely hagyományőrzés is a szívügye volt, ennek jeleként 1931-ben kezdeményezésére szervezték meg az első Ezer Székely Leány Napját.
Rá is igaz székely eleink szava: nyomós életet élt.
Ifj. Tompó László – Hunhír.info
