Szép kincses Kolozsvár, Mátyás büszkesége, / Nem lehet, nem, soha! Oláhország éke!, vallotta 1922-ben József Attila, egy olyan korban, melyben bebizonyosodott, hogy teher alatt nő a pálma, izmosodik a székely-magyar, ennek jeleként 1940-ben, a kincses város visszatérésekor még lakóinak 70 százaléka volt magyar, míg ma alig 22: most azonban mégsem azt kérdezzük, miért e drámai csökkenés, csak azt, miért is kapta a kincses jelzőt Mátyás büszkesége?

Nemcsak Kolozsvár történelméről, hanem varázsáról is könyvtárnyi irodalom áll rendelkezésünkre, a fenti kérdésre való válaszadásért ezúttal Makkai Sándor (1890-1951) erdélyi református püspök, tanár, író torokszorító, csak Szabó Dezső önéletrajzi kötetéhez (Életeim) hasonlítható vallomásához fordulunk, amely a mindmáig legjobb erdélyi népismereti kiadványok egyikében jelent meg (Makkai Sándor-Rónai András-Asztalos Miklós-Gergely Pál: A mi Erdélyünk, 1940).

A kincses város

Tízéves koromban láttam meg először Kolozsvárt. Az erdélyi gyermekek túlnyomó sokasága apró falvakban és törpe vidéki városkákban nőtt fel. Én is így éldegéltem csendes, álmodozó szülővárásomban, Enyeden. Az erdélyi élet zártsága, anyagiakban való szinte hihetetlen szűkös volta csak egészen kivételes esetekben engedte meg, hogy egyesek már gyermekkorukban túlláthassanak közvetlen környezetük hegyvonalán. A kis diákok legmerészebb álmaiban Kolozsvár csillant fel a messzi láthatáron, ahova talán eljuthatnak egyszer az egyetemre, ha majd szerencsésen átették magukat a gimnázium nyolcrétű kásahegyén.

Kolozsvárt megmámorosodtak a füleim az élet zúgó-zengő muzsikájától. Enyeden lassúléptű professzorok sétálgattak elmélkedve vagy üldögéltek csendesen diskurálva a patika előtti padon, magukba néző mélyszemű asszonyok lépegettek szerényen hazafelé. Kolozsvárt mindenki sietett, mindenkinek piros volt az arca az igyekezettől s olyan vidáman járt a szája, mintha attól félne, hogy rövid a nap a sok újság kibeszélésére, ami a begyében van. Így láttam, hallottam, éltem át gyermekkorom elragadó Kolozsvárját. Kincses város volt igazán, kebelén csodálatos drágakő tündöklött: a szikrázó életöröm.

Örökös fényben tündöklött a Bocskai téri Kispark, indián kalandjaink és angol-búr háborúnk dicsőséges színtere, az öreg Kollégium nagykúriája, boldog tízpercek ma már megszakítatlannak tetsző sorozatában, de a történelemórák is, melyeket a folttalan magyar dicsőség napja sugárzott be, áttüzesítve szívünket azzal a hittel, hogy a legkülönb nemzet vagyunk, csupa győzhetetlen hős ivadéka, elhivatva az örökéletű Nagy-Magyarország továbbépítésére. A Farkas utcai régi Színház piros-arany ölében, ifjúsági előadásokon sokszor szinte az égbe ragadott ez az életöröm, mintha Kolozsvár minden titkos kincse itt ömlött volna elém, a valósággá élt mese kosztümjeiben, zenéjében és csodáiban.

A jelent a múlttal törhetetlen közösség kapcsolta egybe. Minden lelki zökkenő nélkül sétálhattál át a ferencesek, a piaristák, a minoriták szép szentélyein keresztül egészen a Monostori úti ó-keresztyén és kalotaszegi népi stílust egyesítő református Istenházáig. Nemcsak az Óvárban áll egymás közelében Mátyás király és Bocskai István szülőháza, hanem ők maguk is így élnek együtt a kolozsvári ember lelkében. A gazdag múlt sokrétegű társadalmat származtatott át a jelenbe. Kicsiben együtt az egész országot. Nem a gyárak és áruházak voltak a büszkeségei, hanem iskoláinak gazdag rendszere fel az egyetemig, az Erdélyi Múzeum Egyesület könyvtára és gyűjteményei, az Erdélyi Irodalmi Társaság, az Emke [Erdélyi Magyar Közművelődési Egyesület, Ifj. T. L.], az új Nemzeti Színház. Szellemi fővárosa volt Erdélynek, vonzotta magához Erdély szellemi embereit és ifjúságát a székely fenyvesek legtávolibb zugából is. Tisztessége és dicsősége marad, hogy a múzeumalapító Mikó Imrét, Erdély Széchenyijét tisztelte a legnagyobb embernek s hogy benne a leghíresebb és legismertebb emberek lelkipásztorok, professzorok, írók és művészek voltak.

Mai kincse a szeretet, mely elrejtőző életében őrzi és ápolja a magyar lelkeket és jellemet kicsinyekben, szegényekben, árvákban, szenvedőkben, tudatlanokban keresi meg, melengeti, táplálja, vigasztalja, gyógyítja és tanítja. Ez a szeretetmunka a számunkra új, de a régi Kolozsvár mai legnagyobb kincse, amelyet senki el nem vehet tőle, mert emberi és isteni jogon tiszteletet parancsol és sértetlenséget követel. A város hatalmilag, gazdaságilag, sokban kulturálisan is gazdát cserélt, de ebben a lelki értelemben a kincses város most is örökre a mienk.

Igen, a mienk, hiszen, ahogyan Reményik Sándor írja:

A lélek él: betűben, kőben, fában,
Hullámos hangban és merev márványban,
Száz változáson át,
Amíg meg nem tagadja önmagát.

Ifj. Tompó László – Hunhír.info