Irodalmunk memoárokban köztudomásúan gazdag, mégis, a legtöbb írója vagy nem ismeri, vagy ami sokkal súlyosabb, nem fogadta meg Petőfi (eredendően a tizenkilencedik század költőinek szánt, végső soron azonban időtlen) tanácsát: Ha nem tudsz mást, mint eldalolni / Saját fájdalmad s örömed: / Nincs rád szüksége a világnak, / S azért a szent fát félretedd. Üdítő Kivétel Szabó Dezső önéletrajzi vallomása, az Életeim.

1965-ben jelent meg két kötetben rútul megcsonkítva (a zsidózó részek kihagyásával), 1982-ben szintén megkurtítva (ezúttal a románozó megjegyzések mellőzésével), 1996-ban már végre teljesen, olvasóját időutazásra hívva, vagyis lapjain egy magyar zseni alkotói életútjának szellemi-lelki állomásain végigvonulva a bölcsőtől a koporsóig, kora társadalmáról kegyetlen őszinteségű korrajzot nyújtva, enciklopédikus műveltségével felölelve mindent és mindenkit, ami és aki átment születésein, halálain, feltámadásain.

Valamennyi művének szomorú, tragikusan magyar sors jutott osztályrészül (vagyis a legtöbben legjobb esetben is csak hallottak róluk, ám nem olvasták őket), de különösen az Életeimnek, pedig olyan mű, melyet olvasója, ha menekülnie kellene, és csak néhány könyvet vihetne magával, joggal betehetné kofferébe, ugyanis befejezetlensége ellenére is iránytű, magyar mivoltunk, érzéseink, vágyaink, álmaink tükre, eligazodási pont megveszekedett világunkban.

Ajánlásakor arra hívjuk fel maradék tisztelőinek figyelmét, hogy a benne szereplő kortársak azonosítása, továbbá az idegen (legtöbbször latin és francia) idézetek jobb megértése érdekében az 1996-os Püski-kiadás mellé szerezzék be könyvtárainkból vagy antikváriumainkból az 1982-es, bőséges magyarázó jegyzetekkel kiegészített Kriterion-kiadást.

Hunhír.info