Semmi sem jellemzi annyira a román külpolitikához való viszonyulásunkat, mint az, hogy amíg megvetjük képviselőit, amiért saját igényeikből soha egy jottányit nem engednek, addig a mienkéit ugyanezért rendszerint lehurrogjuk, amint erre az 1963. június 17-én Budapesten elhunyt Dénes István nemzetgyűlési képviselő döbbenetes, 1937-ben „Baj van Tiszántúl” címmel megjelent műve figyelmeztet.

„Megdöbbenve és érthetetlenül áll a magyarság a románság vezéreinek ama nyílt és titkos agitációjával, valamint fenyegetéseivel szemben, amelynek lényege az, hogy Nagy-Románia határait a Tiszáig akarják kitolni: minden román politikai párt és minden pártvezér egyre merészebben követeli úgy a sajtóban, mint a népgyűléseken a tiszántúli területek megszállását és »Nagy-Romániához« csatolását”, így magas rangú román tisztek „katonatérképeket adnak ki és terjesztenek”, amelyek szerint „az egész Tiszántúl Nagy-Romániához tartozik” – írja a szerző, hangsúlyozva ezzel, hogy a mindenkori román politika képviselői – függetlenül attól, hogy éppen milyen politikai rendszert szentesítenek – az általuk egyedül üdvözítőnek tartott román érdekeket foggal-körömmel védelmezik, és ebből, amint a szerző hangsúlyozza, 1920. június 4-e után sem tágítottak, így Maniu Gyula néhai miniszterelnök és parasztpárti elnök 1936. október 5-i szatmárnémeti beszédében „ki is adta a jelszót: »Irány Békéscsaba!«”, és „kifejtette, hogy Romániának joga van a Tiszántúlra”, Popp Mihály képviselő és vezérszónok pedig 1936. november 28-án Kolozsvárt egyenesen azt követelte, hogy „Románia határait terjesszék ki a Tiszáig!”.

A már képviselő kortársai által mellőzött, mára pedig csaknem teljesen elfeledett politikus hetvennégy évvel ezelőtti kötete óta a kérdés továbbra is csak az, hogy ha ők nem szégyellik hazugságaikat, mi miért szégyelljük igazságainkat?

Ifj. Tompó László – Hunhír.info