1921. június 20-án született Pécelen (és 1981. június 10-én hunyt el Torontóban) Fáy Ferenc, nemzeti emigrációnk egyik legtehetségesebb, irodalmi életünkben mindmáig mellőzött lírikusa.

1945 utáni legjobb, és emigráns magyarságverseink közé tartoznak az övéi, melyek elsősorban Alföldi Géza, Flórián Tibor és Kannás Alajos szellemi vonalába illeszkedve, klasszikus formaszeretethez (leginkább a jambikus verseléshez és a szonetthez) ragaszkodva, évtizedeken keresztül vártak hazai fogadtatásukra, mígnem 2005-ben a „Hazátlanul” című antológia bővebben közölt belőlük.

Emlékének ezúttal alábbi magyar sorsversével adózunk, amelyben Tibor egykori panaszát szembesíti az emigránslétben is megtapasztalt hazai valósággal.

Tiborc új éneke

Bánk-bán, Nagy Úr, a porba hulltam.
Néped vagyok, a föld, a mag,
az ős-gyökér, Uram, ne engedj.
Fajtád széthull, nem lesz több gyermek,
nem lesz család. – A renyhe had
húsunkat marja. Nézd az arcot,
téphetnek erről még le sarcot?
Cafatként lóg a két kezem.
Nagy Úr, ki tart ekét a földnek?
Nézz rám, nem bírom, összetörtek…
Nincs házam, földem, éhezem.
Az asszonyom halálra marták,
a lányom, Bánk, ma megvetett,
fekély piszkítja tiszta arcát…
Vedd el, döfd át az életet.
Tiporj, rúgj szét s én nem kiáltok,
számról nem hallasz vádpanaszt
Uram, Tiborc kér, régi híved,
döfd át kardoddal ezt a szívet,
hiszen mit ér egy rongy paraszt?
Mit ér, ha teste roncs, s fekélyes
erők rohasztják ő nevét?
Pusztulj paraszt, Bánk is ma gyáva,
rettegve bújik önmagába,
s nézi, hogy tépik nemzetét.
Föl hát Nagy Úr, hagyj itt a porba.
Pár óra még ez átkozott
paraszti élet. Vár a pompa,
indulj, temesd hited a borba,
Ottó is várja asszonyod.
Add át neki, hisz csókra szomjas,
hadd tépje szét meráni ordas,
hisz magyar csók kell és neked
meglesz, Nagy Úr, szintén a béred:
olasz ringyó kívánja véred.
Vidd hát, vidd hát az élted.
S hogy széthullunk mi rongy parasztok,
a nép – hogy lassan elveszünk –
ne szóljon szád panaszt ott,
Uram, trágyának jók leszünk.
Bocsáss Uram, szolgád ma gyenge,
bocsáss a szóért s én megyek !
Vár még a nádas tiszta csendje,
erdők vadonja, zord hegyek…
Megbújok ott, de majd ha kürtöd
bosszúját zúgják új szelek,
előlépünk kaszás Tiborcok,
– hazátlan, rongy paraszti sorsok –
és küzdünk, harcolunk veled.

Addig, Nagy Úr, az ég veled.

Ifj. Tompó László – Hunhír.info