1969. június 17-én hunyt el Budapesten Sinka István, csodapásztorainkat megéneklő költeményei és a bojtársorson át az egész magyar valóságot a maga mezítelenségében bemutató önéletrajza alapján népi irodalmunk Erdélyi József és Sértő Kálmán melletti harmadik klasszikusa.

Tragikus tünete tudatállapotunk tovatűnésének, hogy az önmagukat a népi irodalom mai örököseinek tekintő irodalmárok zöme mennyire megfeledkezik életművéből önéletrajzi regényéről, a „Fekete bojtár vallomásai”-ról, amely 1943-ban még csonkítatlanul, 1986-ban már csonkítva jelent meg Püski Sándor kiadásában.

Kegyetlen őszinteséggel vallott benne arról, kiknek köszönhető a sanyarú – persze korántsem csak a bojtárokra jellemző – magyar sors:

»Szinte a csodával határos az a hatalmi tudat, ami a zsidó „gazdálkodóknak” minden szavukban, minden tettükben, még a gondolatmenetükben is megnyilvánult. Szerették ellesni a magyar urak tulajdonságait, sőt legtöbb esetben túllicitálták és grimasszá torzították. Úgy futkároztak négylovas hintókon, mintha a nagypapájuk szájában soha nem lett volna fütyölő az életben: akadályt nem ismertek, összeköttetéseik olyanok voltak, hogy minden tervüket keresztülvihették. Szinte egy családdá olvadtak össze és otthon voltak a Dunántúlon, az Alföldön, a Bácskában. Mindegyik országrész Goshem-tartomány volt nekik, ahol az alvó magyar Fáraók döbbenetes rövidlátása folytán nekik termett a föld, nekik húzott az ökör, nekik szaporodott a nyáj s nekik izzadt és görnyedt a pórnép. Hogyne lettek volna hát elbizakodottak. A haládi úr nem egyszer azt mondta, mikor dicsekedni akart, hogy „én az ágyamból is tudok gazdálkodni: a lábommal csak rúgok egyet s nő a búza, ellik a tehén, hízik a disznó, s amikor a másik lábommal rúgok, akkor meg eladom, ahogy én akarom”. És úgy is volt. De ha rúgott egyet, a bokája sorvaggyon el, akkor rohant rögtön a segédtiszt, az ispán, az intéző, és kicsikarták a cselédségből az utolsó zsengét is, ha kellett. Az a szerencsétlen nép meg az ő örök földszeretetével beléfonódott az igába s ha bő volt a termés és köbvér és szapora a nyűj, ő örült legjobban, mert hiszen elhasznált verejtékéért legalább a szemét legeltethette az Isten adta bőségen. Ami a második rúgást, vagyis az üzletet illeti, az is kö9nnyen ment, mert hiszen jöttek a testvérek, az ügynökök, a kóstolók, a bíbelkedők pocakosan, ügyesen, tele szimattal s egymás között az „élni és élni hagyni” elve alapján mindig a „legtalpraesettebb” üzleteket tudták létrehozni. Előttem úgy tetszettek ilyenkor, mintha az ország életerejének elfajult csápjai lennének, akik kimártogatják előlünk a zsírt és felszippantják a mézet, nekünk csak azt hagyva, ami véletlenül félrecseppent, de jóllakottságukban lomhák voltak már annak is utána nyúlni.

Micsoda világ volt ez! Micsoda kilátások a számukra! Hogy minden fórum és minden pozíció elérhető, úgy gazdasági, mint szellemi téren, hiszen a csicsókától kezdve a repülőgépig mind nekik hozták a hasznot s a Talmudtól kezdve az Új Idők-ig minden tintába cseppent gondolat jóformán az ő érdeküket szolgálta, akár gazdálkodók, akár bankárok, akár szatócsok voltak. Ezt jól tudta a haládi úr is: olyanformán gondolkozott, mint az a bölcs zsidó tanítás, hogy „ha száz koronát lelsz, add vissza, ha ötvenezret, tartsd meg, mert abban már benne van a becsület is”. Ezzel a gondolkodással és tele zsebbel várták, hogy egy-egy ősi magyar birtok sarkaiba beleharapjon a pusztulás foga. De hogy ám. Lesték, mint a folyó fölött liánon függő négert a krokodilok. Jól tudták, hogy ha ők beleülhetnek egyszer, az ősi birtokos aligha térhet többé vissza. Kitartóak voltak a várakozásban. Tudták, hogy az ölükbe hull úgyis egyszer. Ők bírták pénzzel. Hogyne bírták volna. Minden út ki volt építve a számukra, hisz a keresztény társadalomban ott dolgoztak az Eszterkék hangtalanul, ügyesen, szerelmesen, altatgatták a meg-megszólaló lelkiismeretet s csinálták az összeköttetéseket.«

A fekete bojtár alighanem ezért szalonképtelen a „népem, nemzetem, hazám” zászlófelirat alatt masírozók számára is.

Ifj. Tompó László – Hunhír.info