A bolsevizmus kaméleontermészetéről – vagyis arról, hogy képviselője mindegy, kit, mit, mikor és hogyan szolgál, csak rivaldafényben sütkérezhessen – a leghitelesebben Mályusz Elemér (1898-1989) történész eredetileg a Tormay Cécile szerkesztette „Napkelet” 1931-es évfolyamában, majd könyv alakban ugyanekkor németül (Sturm auf Ungarn (Vihar Magyarországon)), 2006-ban pedig végre önálló kötetként megjelent forrásértékű művében számolt be.

A művei java szerint a középkori magyar társadalom és egyház történetének feltárásával foglalkozó szerző e munkájával bebizonyította, hogy az 1919 augusztusában hazánkból nyugatra fejvesztve menekülő, az első világháború alatt hol király-, hol békepárti, hol militarista, a második világháború után pedig „nyilasvadász” vörös emigráció célja ugyanaz volt, mint a 133 nap alatt, vagyis az örökös tüzelés minden nemzeti gondolat és bujdosásra kényszerült magyar költő, író – kiváltképpen Alföldi Géza, Nyirő József, Wass Albert – ellen.

Egyedülálló részletességgel ismerkedhetünk meg belőle az 1919-es szereplésükért való felelősségre vonás elől kitérők igazodási kísérleteivel, „moral insanity” (erkölcsön kívüli) mivoltukkal, azzal, hogy „amikor menekülés közben átlépték a magyar határt, nem szorult el szívük: nem érezték a fájdalmat, amely elfog mindenkit szeretteitől való elválásakor”, mivel „nekik senkitől sem kellett elválniuk, ők nem a hazát hagyták el: ezt már rég megtagadták, kigúnyolták, sárba taposták. Magyarország csak a vadászterületet jelentette számukra, ahol eddig jól folyt életük és megtalálták az áhított élvezeteket.”

Könyvének legnagyobb érdeme, hogy megtudjuk belőle, 1919-től alig egy évtized alatt miként építették ki főhadiszállásaikat antibolsevistára kozmetikázott lapjaikkal és polgárinak, demokratikusnak nevezett liberális szervezeteikkel Európa-szerte, az „ubi bene, ibi patria” (ahol jól megy sorunk, ott a hazánk) ősi elve alapján, várva az alkalmat, hogy visszatérjenek és bosszút álljanak leleplezésükért. Működésük iskolapéldájaként különösen is Göndör Ferenc (Krausz Náthán), Kun-Kohn Béla sajtófőnökének tevékenységével ismerteti meg olvasóit, aki az 1920-as évek elejétől, irháját mentve, telekürtölte a világot, hogy ő mennyire ellene volt már a 133 nap alatt is vörös terrornak, az 1940-es évek közepétől pedig mindenkit túlkiabáló antikommunistaként tetszelegve követelte az Ausztriában és Nyugat-Németországban megbújó „nyilas”-ok kitoloncolását.

Műve végül azért is rendkívül fontos, mert megérthetjük általa az 1980-as évek úgynevezett „demokratikus ellenzéké”-nek ugyanilyen mivoltát, a „Beszélő” kör tagjainak színlelt antikommunizmusát is, amelynek hátterében ugyanaz a magatartás állt, mint amit Marosán György és Biszku Béla képviselt, akik kevesellték a „reakciósok”-ra 1956 után kiszabott büntetéseket, vagy amit Eörsi-Schleiffer István, aki szerint a Kádár-korszak legnagyobb bűne az volt, hogy nem számolt le a „jobboldali csökevények”-kel.

A Hunhír ajánlata:

Hunhír.info