Ez derül ki minden történelemkönyvnél torokszorítóbb realizmussal Fekete István 1946-ban betiltott regényéből, a „Zsellérek”-ből, vagyis hogy „kivándorló irodákat állítottak fel állami segédlettel, nemzetrontó újságokat pénzeltek verejtékes adókból, megölték a kisipart és a céheket, pedig ezekből kellett volna a kivénhedt, földje vesztett középosztály helyett egy új, gerinces középosztályt kinöveszteni. Ehelyett csináltak egy hazátlan, vallástalan, nemzetközi proletár munkásságot, mely az első alkalommal belemart az országba.”

Ebből a néhány sorból alighanem többet megtudunk bizony országunk amputálásának valódi okairól, mint akármelyik történelemkönyvből. Koltóy tanár úr így magyarázza benne például azt, hogy mégis miként lett az ipari munkásság a marxista agrármozgalmak hívévé:

„–Nekünk azt tanították, hogy a háborút karddal, puskával, ágyúval kell megvívni, és nem vettük észre, hogy a fegyvereket kivette kezünkből a – betű. Az a sok kis ólombetű. A könyv. Az újság. A plakát. A röpcédulák. Későn vettük észre.”

Azt is helyesen ismerte fel, hogy arisztokratáink zöme megvetette a kétkezi munkást: szereplői közül Ughy tiszttartó rádöbbenti Zsellér Pétert ősei paraszti hivatásának nemzetmegmentő mivoltára – miszerint „egy szem búzában több csoda van, mint egész Budapesten” –, miközben Zsellér Péter és édesapja párbeszédéből kiderül, mennyire rövidlátó volt közszellemünk a kereskedelmi-ipari munkásokkal szemben:

»– Nem tudsz a gabonaárakról semmit, fiam?
– Ez a tőzsde dolga, édesapám. Ott irányítják…
– Tudom, fiam. Irányítják… Itt megveszi a Kaufmann, az eladja a városba a Braunnak, a Braun eladja a pesti Strasszernek, az eladja a malomnak. Sokan irányítják. Csak mi nem, akik a földet túrjuk…
– Szervezetlenség, édesapám…
– És mit gondolsz, hánynak jutott eszébe, hogy ezen az állapoton segíteni kellene?
Bizonyára soknak, de ezeket már elvesztette a falu. Ezek városi emberek lesznek. Bírák, orvosok, mérnökök, tisztviselők.”

E regénybeli párbeszédnél ékesebben mellesleg már csak Móricz Zsigmond regénye, a „Légy jó mindhalálig” szemléltette az ipartól és kereskedelemtől való ódzkodást, amikor is az örök szekundás Doroghy Sanyi édesapja így mond le fiáról: „Majd jó lesz suszterinasnak.”

Mindeközben folyt földjeink kezükre kerülése: 1900-ban már például 436 külföldi kétmillió – felerészben mezőgazdasági területnek minősülő – kataszteri holdat birtokolt, anélkül, hogy erről politikusaink, minisztereink tudtak, vagy ellene tenni bármit is bátorkodtak volna.

Ifj. Tompó László – Hunhír.info