A liberális történelemkönyvek szerint fővárosunk csak a kiegyezés után vált világvárossá, köszönhetően a beszivárgók érdekeit szolgáló bankokrácia nyújtotta gazdasági fellendülésnek, azonban arról, hogy eközben a magyar szellemiség mennyire kiszorult életéből, amiért nem kevesen már akkor is inkább az ország gyomrának, mintsem szívének tartották, hallgatnak.

Hiába épültek a Nagykörúton és az Andrássy úton eklektikus paloták és közművesítették útjainkat, ha az 1867 utáni városvezetés, a kormánnyal karöltve, a bankokráciának tőke híján végsőkig kiszolgáltatott, védtelen és gyökértelen, elkeseredésében marxizmusra hajló, addig kisvárosi életformákhoz szokott vidéki munkástömegek letelepítésével falanszterévé züllesztette fővárosunkat, lehetővé téve az 1867. évi tizenhetedik törvénycikkel a sábeszesek európai viszonylatban is példátlan demográfiai robbanásával együtt járó emancipációját, olyannyira, hogy amíg 1813-ban csak 5500-an éltek a mai Budapest területén, addig 1920-ban már 215 000-en.

„A beszivárgottak tömegei ellepték a budapesti gazdasági, kulturális és politikai életet és nagy többségüknek sajátos idegen felfogásával és idegen törekvéseivel, erkölcsiségével olyan bélyeget nyomtak a főváros külső képére, ami méltán tette idegenné a magyar vidék előtt”, így „az első világháború szerencsétlen befejezését követő proletárdiktatúra alatt méltán fordult minden becsületesen érző magyar ember haragja a »megtévelyedett főváros« felé” – mondta Markos Béla statisztikus-bibliográfus „Magyar-e Budapest?” címmel az Országos Nemzeti Klubban tartott előadásában 1943. február 10-én.

Nem véletlenül vallotta margitszigeti magányában Arany János már 1877-ben (A tölgyek alatt):

A tölgyek alatt
Szeretek pihenni,
Hova el nem hat
Város zaja semmi.
Zöld lomb közein
„Áttörve” az égbolt
S a rét mezein
Vegyül árny- és fényfolt.

Ifj. Tompó László – Hunhír.info