Nemcsak a Hősök Napján, hanem mindennap felmerülő kérdés, hogy vajon kik korunk hősei, hányan lennének képesek csak töredékére annak, amit eleink tettek értünk is?

Igen, értünk is, hiszen hiába hirdette a materialista marxizmus és a lélekgyilkos liberalizmus, hogy „a múltat végleg eltöröljük”, mégsem sikerült, hiszen a hajszálgyökerek kiirthatatlanok, nélkülük nincs törzs és lomb, nincs élet, csak pusztulás, mind az egyén, mind a nemzet életében. Ahogyan Garay János írta:

Csak törpe nép feledhet ős nagyságot,
Csak elfajult kor hős elődöket.
A lelkes eljár ősei sírlakához,
S gyújt régi fénynél új szövétneket.

Az atillai örökségünktől fogva génjeinkben hordozott „ős nagyság” titka alighanem az erkölcsi-szellemi magasabbrendűségért való életáldozat, az, hogy noha „általában saját magunkat kell mentenünk, saját magunk életét biztosítanunk mások élete előtt, azonban a köz javáért, a vallás és állam java érdekében föláldozhatjuk, sőt olykor fel is kell áldoznunk életünket, például a katonák a haza javáért vívott háborúban. Felebarátunk élete megmentése érdekében is kitehetjük magunkat halálos veszedelemnek, sőt fel is áldozhatjuk életünket: ennek a szeretet erénye az indítója. Az Üdvözítő tanítása magasztalja annak a szeretetét, ki életét adja oda másokért.” (Evetovics Kunó: Katolikus erkölcstan, 1940).

Megrendítő példát mutatott erre az 1912-ben elsüllyedt Titanic brit óriásgőzösön egy házaspár. Amikor a matrózok kiadták a parancsot, hogy a mentőcsónakokba csak gyermekek és nők ülhetnek, a feleség inkább követte férjét a hullámsírba, mintsem hogy elhagyja őt.

Vajon hányan képesek erre ma, vagy hányan állnak ellen a globális média élvezetének, a multinacionális áruválaszték csábításainak, egyáltalán hányan állnak ki százszázalékos következetességgel mindazok mellett, akik csendes örömmel, konok hűséggel ápolják nemzeti értékeinket?

Korunk hősei bizony ők, akik nem úsznak az árral, akik a hol balra, hol jobbra sodródó, kilencvennyolc százalékos lakosságtenyészettel szemben a kétszázalékos azonosságmegőrző kisebbség képviselői, akik például nem azért élnek, hogy egyenek, hanem azért esznek, hogy éljenek, akik mielőtt írnak, olvasnak is, vagyis akik Batsányi Jánossal vigasztalódva vallják:

A hazáért élni, szenvedni s jót tenni,
Ügye mellett önként s bátran bajra menni,
Kárt, veszélyt, rabságot érte fel sem venni,
S minden áldozatra mindenha kész lenni,

Barátom! oly dolgok, melyek az embernek
Dicsőség mezején oszlopot emelnek,
S melyekért, bár míg élsz, sokan nem kedvelnek
A jók sírodban is áldanak, tisztelnek.

Ifj. Tompó László – Hunhír.info