Vegyes házi királyaink folytatták Árpád-házi eleik felemás törvénykezését, kivéve Nagy Lajost és Hunyadi Mátyást, akik felismerték uzsoraszedésük megakadályozása és megadóztatásuk közrendünket biztosító mivoltán kívül azt is, hogy antiszociális viselkedésük miatt csak saját életterükön belül (gettóban) elkülönülve élhetnek.

VEGYES HÁZI KIRÁLYAINK TÖRVÉNYEKKEL VALÓ ELLENÁLLÁSA

Károly Róbert, Nagy Lajos, Luxemburgi Zsigmond, Hunyadi Mátyás

Károly Róbert (1308-1342) elrendelte, hogy a zsidók a rendes adókon kívül külön rendkívüli adót is tartoznak fizetni az államkincstár bevételének növelésére, Nagy Lajos (1342-1382) – pedig „a pozsonyi zsidókat a többi városi polgárral teljesen azonos teherviselésre” kötelezte (Somogyi Ferenc: Zsidójogunk fejlődésének áttekintése, 1936), ugyanakkor mivel továbbra is folyt nagybirtokszerzésük, ezt a továbbiakban megakadályozandó, 1351-ben megjelent Törvénykönyve egyetlen dekrétumának 10. §-ában megerősítette II. András Aranybullája korábban idézett 243. cikkelyét, továbbá az ősiség (aviticitas) törvényének kihirdetésével kívánta megakadályozni egyszer s mindenkorra a nemesi birtokok kezükre kerülését. Megpróbálkozott továbbá keresztény hitre téríttetni őket, azonban e kísérletei teljes kudarcot vallottak, így 1360-ban elrendelte, hogy „minden zsidónak záros határidőn belül el kell hagynia az országot”: ingatlanaik az államra szállnak, ingó – uzsorával szerzett – javaikat azonban magukkal vihetik. A király azonban a reá e rendeletek miatt részükről nehezedő nyomás következtében mindezeket hamarosan visszavonta, így négy évvel később visszatelepültek országunkba, ráadásul 1371-ben külön „országos zsidóbíró”-t nevezett ki, aki csak a saját ügyeikben eljárva, nekik kedvezve hozta meg döntéseit.

Az egyre növekvő gazdasági térnyeréssel szembeni felemás rendelkezések helyi ellenállásokhoz vezettek: egyes városok – főként Buda és Pozsony – korlátozó intézkedéseket hoztak, így például a Budai Jogkönyv arasznyi sárga folt viselésére, a céhekben a kézművességtől való eltiltásra és külön adókra kötelezte őket, meghagyva, hogy vehetnek ugyan zálogot kölcsöneikre, de „zálogleveleiket, amelyek után kétszeres taksa jár, évenként be kell mutatniuk a városi tanácsnak”, továbbá kamatot is szedhetnek, de uzsorát nem, ingatlant vehetnek, végül portékáikat hetenként egyszer árusíthatják a „zsidó utcá”-ban, ugyanakkor megöletésükért „fejvesztés” jár.

Luxemburgi Zsigmond (1387-1437) örökös pénzzavarában egyre gyakrabban fordult hozzájuk kölcsönökért – tíz-, sőt nem ritkán százszoros haszonkulccsal meg is kapta őket –, azon kívül megerősítette IV. Béla nekik adott kiváltságlevelét, sőt ki is egészítette „kegyelemlevelé”-vel, mely szerint szabadon kereskedhetnek, ezáltal tág teret nyitott az uzsorázásra, a kölcsönök után évi 108 %-os kamatot engedélyezve, megengedve a főuraknak és a városoknak zsidótartási jogot, ugyanakkor zsidóadót róva ki rájuk.

Hunyadi Mátyás (1458-1490), elődeivel ellentétben, megpróbálta korlátozni őket további vagyonosodásukban, gettóba kényszerítve őket, továbbá megszüntette az országos zsidóbírói tisztséget – helyébe 1477-ben az egyes fennmaradt városi zsidóbíróságokat ellenőrző és rájuk újabb adókat kivető „zsidó prefektúrá”-t állítva –, azonban végső soron háborús és családi gondjai megakadályozták az intézkedések foganatosításában.

II. Ulászló és II. Lajos

„Meghalt Mátyás, oda az igazság!” – tartja a történelmi emlékezet, és nemhiába, ugyanis gyenge kezű utóda, II. Ulászló alatt (1490-1516) a velük kapcsolatos jogállás szerint – amint Hajnik Imre jogtörténész írja (A zsidók Magyarországon a vegyes házakbeli királyok alatt, 1865) – a keresztények zsidókat csak a budai várnagy előtt perelhettek. Az uralkodása alatt született, szokásjogunkat évszázadokra meghatározó Hármaskönyv (Opus Tripartitum) – Werbőczi István műve – is csak annyiban foglalkozik velük, hogy esküvel kellene kötelezni őket igazmondásra.

Az Ulászlónál is gyengébb II. Lajos alatt (1516-1526) a velük szembeni nemzeti ellenállási és ellentmondási jogot a király helyett a nemesség, sőt maga a nép gyakorolta. Ok volt rá bőven, leginkább a király közülük való kincstárnoka, Szerencsés (Fortunátus) Imre (képünkön) magatartása miatt.

Az 1450 táján született, Budán élő, a városban a keresztényeket és a zsidókat háborúságra uszító Szerencsés (Fortunatus) Imre – eredeti nevén Snéor ben Efraim – lett a király pénzügyi tanácsadója, aki miután viszonyba került egy kolozsvári magyar nővel, és ez rövidesen kitudódott, így a már amúgy is családos (két gyermekes) zsidóra máglyahalál várt a törvények szerint. A büntetés alól azzal mentesült, hogy keresztény hitre tért, szentségi házasságkötéssel, majd egész közeli ismerőséhez, üzletfeléhez és pártfogójához, az ez idő tájt nádorrá választott Perényi Imréhez fordult, hogy vállalja el a keresztapaságot. Perényinek csak egy feltétele volt: vegye fel a szerencsés jelzőt. Így lett belőle Szerencsés Imre.

Az igazi szerencse fel is virradt reá. Zsidó feleségét és két zsidó fiát a Zsidó-utcai lakásában hagyta, de ellátásukról bőségesen gondoskodott, azután a Szent György-téren vásárolt magának szép házat, ahová kolozsvári magyar feleségével beköltözött. Ebből a házasságból is született egy félvér fia.

A keresztapa nádoron keresztül a gazdag Szerencsés Imre közelebbi kapcsolatba jutott a magyarországi zsidóság kiváló pártfogójával, Bakócz Tamás bíboros érsekkel, huszonhat egyházi javadalom, legalább évi százezer aranyforintnyi jövedelem és többek között a velencei köztársaság tekintélyes évi zsoldjának élvezőjével, akit mindenhová ezer lovasa, rengeteg hintója kísért, és az egykorú követjelentés szerint egy személyben Magyarország „pápája és királya“ volt. A semmiből sokszázezer holdas magánvagyont szerzett bíboros-érsek megismertette pártfogoltját, Szerencsés Imrét a későbbi esztergomi érsekkel, Szalkai Lászlóval, aki elődjéhez, Bakóczhoz és Szatmári Györgyhöz hasonlóan szerette a pénzt és a háremtartást. Megkedvelve Szerencsést, királyi kancellárként s kincstárnokként 1520 táján beajánlotta a királynak alkincstárnoki tisztségre.

Az új alkincstárnok legelőször a királyt és királynét, Máriát kötelezte le kölcsöneivel. A reneszánsz udvartartáshoz – lovagi tornához, vadászathoz, lakmározáshoz – hozzászokott Lajos hamar szemet hunyt gazdaságpolitikai garázdálkodásaival felett, mi több, annyira befolyása alá került, hogy 1520-ban fel is szabadította a zsidókat a kalapjuk, a vörös köpenyük és sárga foltjuk viselése alól.

Szerencsés ezután a királyi kincstár jövedelmének rendszeres elsikkasztására rendezkedett be, amit a nemesség és a várnép tovább nem tűrhetett, ezért az 1526-ban tartott rákosmezei országgyűlés hetedik dekrétumának harmadik cikkelye új kincstárnok választását és a sikkasztók megbüntetését követelte. A király azonban szabadon bocsátotta őt, amire a végsőkig elkeseredett várnép lerombolta Budán a királyi palota szomszédságában épült házát, és valamennyi várbeli zsidó vagyonát lefoglalta. Az uralkodót azonban sikerült újra ujjai közé csavarnia, aki ennek jeleként elvette a Fuggerektől a bányákat, és neki adta át őket bérbe, remélve, hogy így pénzhez jut a török elleni háborúhoz.

Pénzhez azonban csak Szerencsés jutott, a királyi kincstár pedig teljesen üres volt, megásva Mohácsnál sírunkat.

VÉGSŐ TANULSÁG

A közmondásos magyar birkatürelem, balekság – hovatovább az, hogy – amint XIII. Leó pápa találóan megállapította – „semmi sem táplálja jobban a semmirekellők merészségét, mint a derék emberek gyöngesége” – amint láttuk, a középkorban sem volt teljesen ismeretlen, jelenlegi passzivitásunkkal szemben azonban legalább akkor még voltak őket ideig-óráig visszaszorító ellenállási-ellentmondási kísérletek.

Arra pedig, hogy a későbbiekben is voltak-e, később önálló írássorozatban visszatérünk.

Ifj. Tompó László – Hunhír.info