Csatlakozunk azokhoz, akik már feltették a kérdést, hogy mégis miért viseli még mindig egy kommunista ideológus, egy megrögzött anarchista nevét a Fővárosi Könyvtár, és miért nem mondjuk Szabó Dezsőét, aki mellesleg nemcsak klasszikus író, hanem szenvedélyes könyvgyűjtő is volt: megszállott bibliofilként már gyermekkorától módszeresen gyűjtötte nemcsak a szépirodalmi, hanem a nyelvészeti és történelmi műveket is, különösen az első kiadásokat, tizenháromezer kötetes könyvtárat (amely az Eötvös Kollégiumba került) hagyva nemzetére.
Senkinek nem lehet kétséges Szabó Ervin – eredeti nevén Schlesinger Sámuel Ármin (1877-1918) – kiléte: 1900-tól a szociáldemokraták napilapja, a „Népszava” irodalmi rovatvezetőjeként, 1901-től a Fővárosi Könyvtár munkatársaként, majd 1911-től egyenesen igazgatójaként is nyíltan hirdette anarchista szándékait, klasszikus műveink módszeres beszerzése és megőrzése helyett saját Marx-fordításaival feltöltve a jobb sorsra érdemes intézmény polcait. Amint Gulyás Pál írja (A kommunista könyvtárpolitika, 1921), az 1919-es patkánylázadás könyvtárügyi politikáját „a szocialista és radikális elemek uralmát évek óta céltudatosan előkészítő budapesti Városi Könyvtár vezető emberei” – élükön Szabó-Schlesingerrel – irányították, akiket a rendőrség „állam- és társadalomellenes üzelmeik” miatt korábban állandó megfigyelés alatt tartott, sőt 1918 nyarán fel is jelentette őket. Tény tehát, hogy – miként Marschalkó Lajos megjegyezte (Mi kerül bele a nagy papírzúzó malomba? Egyedül Vagyunk, 1944/11.) – „Budapesten a lelki fertőzés gócai, bacilushordozói a Székesfővárosi Könyvtár fiókjai voltak, amelyekben meglátszott a hajdani szélsőbolsevista könyvtárigazgató keze-nyoma. Az úgynevezett keresztény Budapesten havi két pengőért a kölcsönkönyvtár fiókjának minden előfizetője kézhez kaphatta a legválogatottabb alkaloidákat. Majdnem ingyen és bérmentve mindenki kikölcsönözhette a fővárosi könyvtár fiókjaiból a legbolsevistább író, Salom Asch vagy [a németek kiirtását követelő – Ifj. T. L.] Ilja Ehrenburg, esetleg Gábor-Greiner Andor remekeit, mindenki megtalálhatta az Ujhelyi-Kammerlohr által szétárasztott pornográfiát. Marxot, Engelst, Lasallet, csak a magyar írókat nem lelte sehol a kietlen betűsivatagban.” Nyisztor Zoltán további döbbenetes példával erősítette meg mindezt (Ami a Vallomásból kimaradt, 1971): amikor Bangha Bélával befejezte a (mindmáig kiváló négykötetes, 1933-ban megjelent) „Katolikus Lexikon” szerkesztését, „megbízható forrásból” értesülve arról, hogy „a legjobb könyvvásárló a Fővárosi Könyvtár, mely a hírhedt kommunista Szabó Ervin igazgatósága alatt minden szociáldemokrata vagy baloldali író könyvét több száz példányban rendelte meg a könyvtár fiókjai számára”, felkereste vele Szendy Károly főpolgármestert a lexikon bemutatásával, aki „úgy meg volt hatva a Bangha látogatásától, hogy ötölt-hatolt boldogságában s azt se tudta, hová tegyen bennünket. Természetesen fűt-fát ígért, hogy aztán hetek múlva a 200-300 példány helyett 4 Lexikont rendeljen. Csak Bangha bölcs türelme akadályozott meg abban, hogy ezt az alakot lapjainkban deresre ne húzzam!”
1946-tól mindmáig tehát egy Szabó-Schlesinger nevét viseli az egykori Székesfővárosi Könyvtár, noha például a Nemzeti Konzervatív Történetkutató Alapítvány még tavaly szeptemberben vitát kezdeményezett a névváltoztatásról: Vincze Gábor történész, a Kuratórium elnöke kifejtette, hogy „az 1900-as évek elején Szabó Ervinnek vezető szerepe volt a szélsőbaloldali ideák magyarországi terjesztésében: a majdani kommunista diktatúrát megalapozó művek propagandáját vállalta fel, Marx és Engels írásait népszerűsítette, ő írta a Kommunista Kiáltvány első magyar fordításának előszavát, üdvözölte és támogatta a Lenin-féle bolsevik puccsot”, Szakács Árpád főigazgató pedig arra kérte a Fővárosi Közgyűlést, hogy „méltóbb elnevezést” találjon az ország egyik legfontosabb nemzeti intézményének, hangsúlyozva, hogy „nemzeti kultúránkban egy sor olyan személyiség található, aki méltán viselhetné a fővárosi könyvtárhálózat nevét”, közülük választásul Németh Lászlót, Hamvas Bélát, Klebelsberg Kunót, Hóman Bálintot, Herczeg Ferencet és Kosztolányi Dezsőt javasolva.
A mi javaslatunk Szabó Dezső, már csak azért is, mert nemcsak klasszikus író, hanem szenvedélyes könyvgyűjtő is volt, megszállott bibliofil: már gyermekkorától módszeresen gyűjtötte nemcsak a szépirodalmi, hanem a nyelvészeti és történelmi műveket is, különösen az első kiadásokat, tizenháromezer kötetes könyvtárat (amely az Eötvös Kollégiumba került) hagyva nemzetére.
Persze valószínű, hogy honatyáinknak kisebb gondjuk is nagyobb annál, mint hogy fővárosi könyvtárunkat nevére átkereszteljék, elvégre – ahogyan ő maga megvallotta – „az örökkévaló dolgok hívása nem üzenet a süket emberfülnek.”
Mi mindenesetre szóltunk.
Ifj. Tompó László – Hunhír.info
