Amikor újságírásunk klasszikusai közül az 1968. május 20-án Münchenben elhunyt Marschalkó Lajosra emlékezünk a lelkületünket legismerőbb emigráns lírikusunk, Alföldi Géza iménti sorával, egyúttal létünk sajnálatosan legállandóbb igazságára mutatunk rá, más szóval arra, amit Gyulai Pál Kemény Zsigmondra mondott: „Míg élt, másoknak világított, önnönmaga pedig elhamvadott.”

Noha nem volt hivatásos történész, de folyóméternyi életművéből csupán az „Országhódítók” és a „Világhódítók” címmel megjelent két könyve alapján is elmondhatjuk Róla, amit székely eleink legjobbjairól, hogy „nyomós életet élt”, ugyanis mindkét kötet írójában egy történész, társadalomtudós veszett el, aki nem statisztikai kimutatásokból és ideológiai okfejtésekből ismerte történelmünket, hanem kulisszatitkaiból, akit mindig a felismerés kísért végig rögös pályáján a bölcsőtől a koporsóig, amiért az öt világrész legjobb magyarjai éppen az ő könyveiből – leginkább e (ma is hozzáférhető, mégis alig olvasott) kettőből – tanulták meg apáról fiúra a Moszkva és New York történelemhamisítói elhallgatta igazságokat.

Hatvanöt évet adott neki erre a Teremtő, ugyanakkor reá emlékezve nem titkolt keserűséggel idézzük Wass Albert nekrológjának alapigazságát – „sokasodnak a törpék a földön és rendre kivesznek az óriások” –, tekintettel a – legalábbis önmeghatározása szerint – nemzeti tábor (legalább) kilencvennyolc százalékának ellenségeink szellemiségét termékeik korlátlan vásárlásával, ideológiáik messzemenő támogatásával bizonyítottan agyilag halott mivoltára.

Emlékét, úgy tűnik, mára csupán a művei igazságait magáénak tekintő maradék két százalék, müncheni síremléke és Alföldi Géza verse (Temetők népe) őrzi:

Mi a temetők népe vagyunk.
Csak a sírok ezre között
Érezzük jól és otthon magunk.

Az élőket mi kutyába vesszük,
Az alkotókba belerúgunk.
De ha meghalt, sírja fölé
Meakulpázva odahullunk.

Az élő Krisztus itt sosem kellett:
Csak a halott Isten s a keresztek.

Mi az élőket csak szidni tudjuk,
Akármit tett, gyúrni, gyalázni,
De a halottakat fölénk emeltük,
Szoborba öntettük, s tudtuk imádni…

Ifj. Tompó László – Hunhír.info