Szemfelnyitó könyvecskét ajánlunk legnagyobb kincsünkről, anyanyelvünkről (benne Magyar Adorján: A magyar nyelv, Kemény Ferenc: Magyar nyelvünk tökélyéről (Egy külhoni magyar üzenete), Kosztolányi Dezső: A magyar nyelv helye a földgolyón című írását), mégpedig a mai hivatalos, a finnugor származáselmélet és az angolszász nyelvszemlélet eltorzította nyelvtudománnyal szemben eredetének és szerkezetének titkát megfejteni kívánó olvasóink okulására.

Akik iskoláinkban és médiumainkban nyelvünk eredetéről, szerkezetéről tájékozódnak, teljesen hamis képet kapnak: egyrészt még mindig a Sajnovics János felvetette, Budenz József és Hunfalvy (Hunsdorfer) Pál reánk erőszakolta finnugor származáselméletet minősítik kanonikus pontnak – kizárva minden más eredetforrást, ráadásul megkövesültségükben megfeledkezve arról is, hogy állításaikat a mai finn nyelvészek teljesen elvetik –, másrészt a Ferdinand Saussure és Noam Chomsky kidolgozta, a nyelvet nem egy nemzet, egy organizmus belső anyagának, hanem csak külső formájának tekintő angolszász nyelvszemléletet tekintik egyedül üdvözítőnek.

Ezért üdítő kivétel számunkra a Magyar Adorján, Kemény Ferenc, Kosztolányi Dezső magyar nyelvünk tökélyéről alkotott gondolatait tartalmazó könyvecske, hiszen a fenti két alapvető tévedéssel szemben nyelvünket mindhárman élő szervezetnek tekintik, mely nem idegen tulajdonságokból kialakult, hanem önállóan létrejött, a faj gondolkodását és lelkiségét évezredek alatt is megőrző organikus egység.

Kezdjük az őstörténeti kutatásainak eredetiségével kitűnt, a hivatalos történészi körök által ezért mindmáig mellőzött Magyar Adorján (1887-1978) gondolataival. Legalapvetőbb – más népkutatóink is (kiváltképpen Ipolyi Arnold, Kálmány Lajos, Györffy István, Lükő Gábor) igazolta – felismerése, hogy ősvallásosságunk elemei (például az egyistenhitre törekvés, a Boldogasszony-kultusz), népművészetünk (különösen is turáni ornamentikánk) és anyanyelvünk hármas egysége alkotja a sajátos, nem ázsiai és indoeurópai, hanem Kárpát-medencei eredetű magyar lelkiséget. Ami a harmadikat illeti, kimutatja, hogy felülmúlja a nyugati nyelveket – melyek, ha hatottak rá, csak károsan, hiszen szerkezetét ezzel „tökéletlenebbé” tették –, amiért a legkevesebb szóval a legtöbbet fejezheti ki (ezt igazoló példái közül íme egy: a „lemennék” horvátul: Isao bih dole, németül: Ich möchte hinunter gehen, olaszul: Anderei giu), következésképpen megtanulása valóban módfelett nehéz – pláne irodalmi szinten! – bármelyik idegennek, ami azonban éppen a „fejlettségének jele”, hiszen ami fejlett, nehezebb is, ami kezdetleges, könnyebb. További felismerése, hogy szavainknak a lényeglátást, a logikusságot kifejező rövidsége mellett lágy hangzása és – verselésben megjelenő – dallamossága is egyedülálló fejlettségét tükrözi (ezért nem tűri a mássalhangzó-torlódásokat), csakúgy, mint szókincsének gazdagsága (csak a halászaink szókincsátlaga háromezer szó!), végül, de nem utolsósorban a népünk lelkiségét fémjelző udvariassági szavak, kifejezések, szólások feltűnően nagy száma (gondoljunk csak arra, hogy a régi falusi népéletben nem úgy szólt a gyermek édesanyjához, hogy „Nézzed, anya!, hanem hogy „Nézze kend, édesanyám!”, miként a férj sem úgy szólította meg feleségét, hogy „Mariska!”, hanem hogy „Mariskám!”). Ilyen nyelvi szépségbőség birtokában nem csodálkozhatunk, hogy nem győzte eléggé ostorozni az idegen hatásokat, mindenekelőtt a germanizmusokat, főképp a körülményes körülírásokat, a szenvedő igealakok nyakló nélküli használatát.

Oslói nyelvkutatónk, a negyven nyelven értő, tizenötöt beszélő Kemény Ferenc (1917-2008) Magyar Adorjánhoz hasonlóan abból indult ki, hogy „valamely nyelv annál tökéletesebb, minél pontosabb, szabatosabb, árnyalatosabb kifejezője az emberi gondolatnak”, szerkezetének pedig kettős alapja van: 1. minden nyelvtani funkció pontos kijelölése, 2. nyelvtana anyagi jelentéstől mentessége (ezért nincs főneveinknek, mellékneveinknek neme, mert „a természetes nem jelölése az anyagi szavak feladata, nem a nyelvtani kategóriáké”). Mivel a magyar mindkettőnek pontosan megfelel, ezért a legtökéletesebb létező, ráadásul legősibb – romlatlanul azonban ma már csak az erdélyi székelyek ismerte – eurázsiai nyelv, amelyben nincs semmilyen nyelvtani nyűg, ezért „a magyar nyelv úgy illik a gondolatra, mint bőr az emberi testre”, míg a többi csak úgy, mint a jól vagy rosszul szabott ruha. Anyanyelvünk felülmúlhatatlanságának további hármas jele, hogy képes 1. minél több fogalom egy szóval való jelölésére, 2. egyetlen szóval mégsem jelölhető összetett fogalmak célszerű jelölésére, 3. a fogalmak célszerű, szabatos összekapcsolására, ítéletek mondatokba öltöztetésére. Ami az elsőt illeti, leginkább szóképzésének kifogyhatatlansága tűnik szembe: amíg a francia és az angol csak úgy hemzseg a latin-görög kölcsönszavakban, addig a miénk nem szorul rájuk (például nézzük csak meg, hogy a magyar „szó”-ból első nekifutásra mi minden képezhető: szózat, szavaz, szavazó, szavazás, szavazat, szaval, szavalás, szavalat, szól, szólás (elszólás, leszólás, megszólás), szólal, felszólal, felszólamlás, szólam, szólamoz, szólamozás, szónok, szónokol, szónoklás, szónoklat, szónoki, szónokias, szónokiasság). Ami a másodikat illeti: a magyar szó mindig kívülről befelé, a fogalom magva, lényege felé fordul (Bethlen Gábor szavával „a dolgot magát nézi”). Végül, ami a harmadikat, hogy csak a magyar képes teljesen szabadon a gondolatok tökéletes árnyalására, a szórend szabadon forgathatóságára: amit mi egyetlen mondatrész áthelyezésével kifejezünk, ahhoz a franciának „egy egész szózuhatag” szükséges.

A kötet harmadik írása a tizennyolc nyelven értő, költőként, íróként, műfordítóként egyaránt egyenrangú Kosztolányi Dezső eredetileg a „Nyugat” 1930. július 16-i számában Antoine Meillet úrhoz, a Collège de France tanárjához írt, „A magyar nyelv helye a földgolyón” címmel megjelent nyílt levele, amelyben a francia indogermán nyelvész nyelveket összehasonlító könyve tudománytalan téziseit („a magyar nem régi civilizációs nyelv, szókincsében mindenféle külső hatás nyomait viseli, irodalmának nincs tekintélye” stb.) szedte ízeire, rádöbbentve olvasóját, hogy ama „művelt nyugat” mennyire nem ismer nemcsak minket, hanem saját magát sem. Meggyőző adatolással hívja fel a figyelmet nyelvünk általi civilizációink „gyökerességé”-re, arra például, hogy Apáczai Csere János 1653-ban már magyarul írt bölcseleti prózát, amikor „egész Európában csak Cartesius merte megszólaltatni a nemzeti nyelvet, s a többi tudós és író latinul írt”, továbbá, hogy ami szavaink származását illeti, 122 067 szóból áll nyelvünk, ebből 330 régi török, 756 szláv, 1393 német eredetű, latin kölcsönzésünk pedig elenyészően csekély. Kiderül leveléből az is, hogy a magyar, Meillet állításával ellentétben, beszéltség általi ismertség szempontjából egyáltalán nem annyira elszigetelt a nyelvek óceánján, ugyanis a tizenegyedik Európában, azon kívül „ezerötszázféle nyelvet beszél az ezernyolcszázmillió ember, aki a Föld hátán él”, és a mienkét „itt is a huszonkilencedik hely illeti meg”. Ami érveléséből mindenkor legidőszerűbb, hogy egy nyelv földgolyón való helyét nem az határozza meg, milyen régi, hányan ismerik, zengzetesnek, kellemesnek tartja-e bárki is, hanem szerkezetének logikája, értelmi és érzelmi életünk árnyalatgazdagságát minél pontosabban kifejező mivolta. Mindmáig sajnálatosan igaz végkövetkeztetése, hogy az „összehasonlító nyelvészet” azért meddő, mert művelőinek zöme többnyire nem értelmi, hanem érzelmi alapokon áll.

Pontosan ez az, amiért az ilyen írások fennakadnak az oktatás, a média hálóján, ezért, hogy szerzőiket – mint Magyar Adorjánt és Kemény Ferencet – vagy műkedvelőkként emlegetik, vagy – ha már kénytelenül-kelletlenül elismert klasszikusról van szó, mint jelen esetben Kosztolányi Dezsőről – hallgatnak róluk, holott ennél a három rövid, közérthető írásnál nemzetvédőbb könyvet aligha lehetne ajánlanunk nyelvészek és nem nyelvészek figyelmébe egyaránt, „ultima ratio”-ként levonva belőlük a végső, Sir John Bowring 1830-ban felismerte következtetést:

„A magyar nyelv messze magasan áll magában. Egészen sajátos módon fejlődött, és szerkezetének kialakulása olyan időkre nyúlik vissza, amikor a legtöbb európai nyelv még nem is létezett. Önmagában, következetesen és szilárdan fejlődött nyelv, amelyben logika van, sőt matézis, erő, a hangzatok minden hajlékonyságával és alakíthatóságával. E nyelv a nemzeti önállóság, a szellemi függetlenség legrégibb és legfényesebb emléke. A magyar nyelv eredetisége még ennél is csodálatosabb tünemény! Aki megfejti, isteni titkot boncolgat, annak is az első tételét.”

Hunhír.info