Nem bizony. Bessenyei Ferenc mondta ezt harminc évvel ezelőtt, klasszikus tömörséggel megfogalmazva reformkori eleink bölcsességét, mely szerint nem csupán kulturált szórakozás, hanem egyenesen a magyar műveltség temploma, egy nép lelkisége egyik legkifejezőbb fóruma a színjátszás.

Amint egy vele készült riportban élethitvallásaként megvallotta: „Nem tudok mást mondani, mint hogy a magyar színház ennek a népnek a szolgálata. Lehet, hogy némelyek fülében őrültségnek hangzik ma már népszolgálatot emlegetni, de én nem tudok mást elképzelni. Ha a színész egy néptanító erkölcsi színvonalára felküzdi magát, már nem élt hiába. Ezért mondom, hogy amíg a színház ennek a népnek a szabadegyetemévé nem válik, addig nem alhatna nyugodtan egyetlen szellemi vezető sem.”

Iménti igazsága persze aligha szorul bizonyításra, tekintettel azonban mai színházi életünk jellegtelenségére, nem árt azért emlékeztetnünk arra, hogy például elrabolt országrészeinken az irodalom mellett éppen a színház volt valaha szellemiségünk ápolásának igazi tere, éspedig olyannyira, hogy – amint Kemény János írja (Kisebbségi és nemzeti színjátszás. Erdélyi Helikon, 1942/5. szám) – hiába tiltotta meg a román kormány az anyaországi színészek szerződtetését, az Észak-Erdély és Székelyföld 1940-es visszatérése előtti években „már az volt a helyzet, hogy a hatalmas állami támogatással működő román színházban egy év alatt mindössze annyi néző fordult meg, mint a kopott épületben működő magyar színházban egyetlen hónap alatt”! Színészeinknek ugyan „regénybeillő küzdelmeket” kellett folytatniuk a rendőri és katonai hatóságokkal, mégis lett magyar Thália, amely „a magyar közönségen túl még a szász, sváb és román közönséget is vonzotta”, hiszen „a kolozsvári színház Erdélynek úgyszólván minden nagyobb városában állandó, zsúfolt házak mellett játszott, kiegyensúlyozott költségvetéssel, egyszerű, de művészi és stílusos felszereléssel és olyan játékrenddel, amely az eleven színpadi irodalommal való szoros kapcsolat mellett állandóan visszanyúlt éltető erőért a magyar és az egyetemes színműírás klasszikus forrásaihoz”, elsősorban az Ember tragédiája, a Hamlet, a Háry János sorozatos előadásaival megnyerve közönségét.

Csak egyetérteni tudunk Kemény János ijesztően időszerű soraival: „Ebben az elprofanizálódott életben semmi komoly értéket nem várhatunk az olyan színésztől, aki a színházban csak könnyű megélhetést, csillogó kirakati életet, gyors érvényesülési lehetőséget keres. Olyan színészeket kell nevelnünk, akiket szent hivatástudat, küldetése iránti alázatosság, szerénység és önmegtagadás jellemez.”

Annyi bizonyos, hogy Bessenyei Ferenc még közéjük tartozott.

Ifj. Tompó László – Hunhír.info