Különös kísérőjegye közéletünknek, hogy a két nemzetpusztító ideológia, a bolsevizmus és a liberalizmus elleni felvilágosításban a politikusoknál gyakorta ezerszer hatásosabban fellépő értelmiségiek közül is rendszerint az egzakt mérnöki-, műszaki- és természettudományok képviselői járnak élen.
Erre példa az 1864. május 15-én Tarnócon született (és 1934. november 26-án Budapesten elhunyt) Gálócsy Árpád kohómérnök küzdelme leleplezésükért, aki végső soron arra mutatott rá, hogy a szociáldemokrata együtt nyalja a mézet a bolsevikkal: igazsága túlontúl ismerős nekünk is, megtapasztalva világszerte a konzervatív-liberális pártpolarizáció színleltségét.
A bányatisztképző Selmecbányai Akadémián 1888-ban oklevelet szerzett, majd a Rimamurány-Salgótarjáni Vasmű Rt. ózdi hengerművének lett a vezetője, 1903-tól 1911-ig a Bányászati és Kohászati Lapok szerkesztője. Szaktanulmányaiban elsősorban gázfejlesztő berendezésekkel és a hengerlés elméletével foglalkozott: elsőként készített Magyarországon formázógépet. A Bányászati és Kohászati Egyesület elnökeként 1921-től vezető szerepet játszott az 1920-as évek mérnökmozgalmaiban, az ipari munkásság nemzeti öntudatának felélesztésében, a marxista propagandahazugságok leleplezésében.
Utóbbi tevékenységét leginkább 1923-tól havonta kétszer saját kiadásában Közérdekű Levelek címmel megjelent kiadványsorozata fémjelzi. Elsődleges célja velük az volt, hogy a 133 napos vörös rémuralom számos vezetőjének hatalmuk bukása utáni köpönyegforgatásait leleplezze, figyelmeztetve a szociális igazságtételre vágyó munkástömegeket, hogy a szociáldemokrácia és a bolsevizmus egypetéjű ikrek.
Tökéletes példával szemléltette a bolsevista és szociáldemokrata fegyverbarátságot: „Eszembe jut egy barátom elbeszélése. A régi jó időkben Debrecenben, mikor még a Piac utcán végeláthatatlan sorokban állottak a mézeskalácsos sátrak, észrevette, hogy a Kisúj utca sarkán két suszterinas nagyban főz valami tervet. Aztán az egyik, karján az inget vállig feltűrve, megindul egy mézeskalácsos sátor felé, a másik teljesen idegenül néhány lépéssel utána. Az első fiú ártatlan képel kérdezi az asztal mögött ülő kofát, reámutatva egy hatalmas edényre: »Ugye néni, ebben méz van?« Ebben a pillanatban odaugrik a másik és a mutató kart könyökig belenyomja a mézbe és azzal elszalad. Társa kirántva kezét a mézből, »megállj gazember, majd adok én neked!« csatakiáltással, mézes kezét az égre emelve, utána iramodik. A jámbor kofa még utána is kiált: »Verd el jól a csirkefogót!« A fiúk után menő barátom aztán a Városház mögötti sarkon viszontlátta mind a két fiút. Békés együttértéssel együtt nyalták a mézet.”
Kétségbeesve szembesült azzal, hogy – amint méltatója, Bosnyák Zoltán írja (A magyar fajvédelem úttörői, 1942) –„1921-ben a hivatalos kormánypolitika tárgyalásokba és alkudozásokba bocsátkozott velük. E tárgyalások során a magyarországi marxisták kötelező ígéretet tettek, hogy megtagadják múltjukat és a nemzeti érdekekhez igazodnak. Ígéretük ellenében bevonulhatnak a törvényhozásba is. A második nemzetgyűlési választáson huszonöt mandátumot szerzett a kormány jóvoltából a marxisták magyarországi pártja. Ez a fordulat méltán váltott ki megütközést a nemzeti társadalom legszélesebb rétegeiben. Alig két esztendő telt el csak azóta, hogy a majdnem kizárólag zsidó vezetés alatt álló marxista, szociáldemokrata és kommunista pártok romlásba és végzetes katasztrófába döntötték az országot s most íme, ennek a politikai irányzatnak képviselői helyet kapnak a törvényhozásban. Az események hamarosan azokat igazolták, akik nem hittek a marxista ígéreteknek. A társadalmi forradalmi bujtogatás, ha más hangszerelésben is, ha óvatosabb jelszavakkal és burkoltabb formában is, de mégis csak újra felütötte a fejét. A nemzeti közvélemény megdöbbenve vetette fel a kérdést: miképp történhetik meg az, hogy ugyanazok, akik benn ültek a szovjet tanácsban, akik jelentős szerepet játszottak a vörös rémuralom előkészítésében, megszervezésében és irányításában, most bekerültek a magyar törvényhozásba is? Csak rövidlátás és tudatlanság magyarázhatja meg ezt a fordulatot. Mi tehát a legsürgősebb teendő az adott helyzetben? Vezetők és vezetettek gyors és alapos felvilágosítása a marxizmus lényegéről, alapelveiről, arról, hogy miképp festenek a marxi eszmék a gyakorlatban, kik ennek a szellemi fertőzésnek kieszelői, terjesztői és megvalósítói, mik a marxi eszmék beteljesedésének következményei a nemzeti társadalomra, parasztra, munkásra, családra, egyházra, államra nézve.”
Nagyon jól tudta, hogy a Kommunisták Magyarországi Pártja 1918-ban kihirdetett programjának bevezetése csaknem szó szerint megegyezik a Szociáldemokrata Pártéval: „A bolsevikoknak elvi programja Marx és Engels Kommunista Kiáltványában van lefektetve. A szociáldemokraták és kommunisták egyaránt kommunizálni és kommunissá, közössé akarnak tenni minden termelési eszközt, amely most földbirtok, gyár, bánya, vagy tőke alakjában magántulajdon.” Éppen ezért, írja Bosnyák, „óva intette a munkásságot attól, hogy higgyen vezetőinek, akik legnagyobbrészt a párt és szakszervezeteket, a munkásmozgalmat könnyű érvényesülésre felhasználó, zavaros fejű, lelkiismeretlen zsidó demagógok. »Ha a munkások igazi kizsákmányolóik ellen akarnak fordulni, akkor azokat legkönnyebben saját párt- és szakszervezeteikben találhatják meg« – írja az egyik Közérdekű Levélben.”
A szociáldemokrata együtt nyalja a mézet a bolsevikkal: igazsága túlontúl ismerős nekünk is, megtapasztalva világszerte a konzervatív-liberális pártpolarizáció színleltségét.
Ifj. Tompó László – Hunhír.info
