Sértő Kálmán (1910-1941) – Erdélyi József és Sinka István mellett huszadik századi nemzeti költészetünk mindmáig egyik legelhallgatottabb alakja – kivételes emberi-költői nagyságról tett tanúbizonyságot, amikor 1938-ban véglegesen leszámolt addigi pártfogóival, magával a cionista irodalmi diktatúrával, örök példát mutatva arra, hogy mit jelent a költő, az író számára a népe iránti szeretet, igazság, hűség és becsület. (A képen balról Sértő Kálmán, jobbról Fiala Ferenc)

1938-ra végleg betelt számára a pohár, nem tűrte tovább, hogy a marxista „Társadalmunk” folyóirat főszerkesztője, Klár Zoltán sajtóhatalma „polgári” szalonok és színpadok árvalányhajas kalapban táncoló, bőgatyába beöltöztetett falusi bohócaként, ripacsaként lejárassa. Velük való szakításának és így igazi énje megtalálásának történetét egyik legjobb barátja, a szintén költő Gellért Vilmos írta meg leghitelesebben róla szóló regényes életrajzában. Eszerint ez akkor következett be, amikor az „Összetartás” című hetilap egyik rikkancsa megismertette a főszerkesztőjével, Fiala Ferenccel, 1938 május végén.

„Ha úgy érzi, hogy ebben a harcban velünk tud tartani, akkor álljon mellénk”

»Azzal állított be Fiala Ferenchez, hogy örökre elhagyja azt, amiben élt, mert a magyarságnak, a népnek akarja áldozni életét.
– Tudják ugye, hogy ki vagyok? – kérdezte .
– Hogyne tudnánk! – válaszolta Fiala.
– Azt is tudják, ugye, hogy a Társadalmunkba írtam, meg a többi zsidó lapba.
– Mindent tudunk, de ez nem bűn, nemzetiszocialisták nem születnek, hanem lesznek. Ha úgy érzi, hogy ebben a harcban velünk tud tartani becsülettel, akkor álljon mellénk és dolgozzék velünk.
Sértő itta a szavakat, Fiala nyers, odavetett mondatait, amelyekben nem a szín, hanem a közvetlenség és az őszinteség volt az erő. Fialában nem volt semmi abból, amit „körüludvarlásnak” érzett eddig a költő. Nem volt semmi hízelgő szava hozzá, mint ott, ahol eddig forgott s ahol csak édeskés dicséretekkel halmozták. Új volt ez a hang és becsületesen tiszta.
– Áldja meg az Isten érte, hogy idefogadnak. Itt maradok, katonájuk leszek, egyszerű szürke katona, aki csak dolgozni akar.
Az elhatározást kézfogással pecsételték meg és Sértő engedélyt kért arra, hogy másnap visszajöhessen, szeretne írni valamit.
– Miről akar írni?
– Megtámadom egy cikkben a Klárt, megérdemli, hogy…
– Ezt nem írja meg – mondta Fiala – legalábbis nálunk nem. Ez személyes ügy, ilyesmit nem intézünk el a lapon keresztül. Magának lehet baja Klárral, intézze el vele személyesen, a lapban mi mást várunk magától. Hozzon verset, szívesen közöljük. Talán van is magánál.
– Nincs, de holnapra hozok.
Fiala közben már utalványt állított ki.: „Sértő Kálmánnak egy versért húsz pengő.”
– Van pénze? – kérdezte Fiala.
– Nincs!
– Menjen a pénztárhoz és vegye fel a versért járó honoráriumot, de holnapra itt legyen a kézirat.
Másnap meg is jelent az „Összetartásnál” Sértő. Vitte a verset. Átadta és megbeszélte Fialával, hogy a legközelebbi száma cikket ír. Megírja, hogy miért szakított eddigi környezetével, miért jött át a szélsőjobboldalra.«

A szóban forgó cikkel el is készült, és a lap 1938. június 5-i számában jelent meg „Köpönyegfordítás” címmel.

„Végre elérkezettnek látom az időt, hogy letépjem magamról a szolgaság láncát”

»Otthagyok csapot-papot és harminc heti- és napilapot, hogy rímben fejezzem ki magamat, de végre elérkezettnek látom az időt, hogy letépjem magamról a szolgaság láncát, amit a zsidók az írásaimra úgy-ahogy megfizetve rám raktak.

Ha az „Összetartás” olvasóinak egy része nem ismerne, úgy kötelességemnek tartom, hogy röviden bemutassam magamat. Képzeljenek el szemük elé egy magas, sovány, igen kopott ruhás fiatalembert, aki minden szenvedése mellett sikert aratott az életben.

Még tizenhét éves sem voltam, amikor beálltam katonának. Négy évig ettem a komisz kenyeret. Szabad időmben olvastam és verseket írtam. Mikor leszereltem, kopott ruhában, pénztelenül mentem haza az édesanyámhoz. Csak a sok drága könyvet vittem, amit összevásároltam. Másnap újra elbúcsúztam régen nem látott édesanyámtól. Egy darab kenyérrel és ezerötszáz verssel nekivágtam a 380 kilométeres útnak, hogy Pestre érkezve szelíden megkérdezzem az emberektől, hogy három és fél évig nem hiába koptattam-e a ceruzát? A feleletet két napon belül megkaptam a zsidóktól. Pestre gyaloglásom után két nap múlva egész oldalakon hozták a zsidó újságok verseimet.

Úgy szórták elém a pénzt, mint a szibériai szél a hódarát. Még túlfűtött fejemhez sem kaphattam, amikor már szabad bejárásom volt a színházi öltözőkbe és lokálokba, ahol az utóbbi helyen a meztelenség látványának voltam megdöbbent szemtanúja. Később mindenhez hozzászoktam. Megszoktam a zsidó simogatást, a pénzt. Megszoktam, hogy a drágább mozikban, színházakban, kávéházakban, éjszakai mulatóhelyeken, nagykereskedésekben, bankokban, cukrászdákban és sörözőkben csak zsidókat lássak. Azt is megszoktam, hogy a Teleki téren tartózkodó kubikusok között ne lássak zsidót. Amerre mentem, mindenütt keresztény ember húzta a kocsit, a csupán pénzt cipelő zsidó handlé után. De nem láttam zsidót sem aszfaltot fejteni, se kátrányt főzni. Nem láttam zsidó kéményseprőt, utcaseprőt, és ami a legfőbb: nem láttam hat gyermekes zsidó családot éjszaka dideregni a ligeti padon. Zsidót csak főszerkesztőnek, bankárnak, színigazgatónak, kereskedőnek láttam, akik láncszerű összeköttetésük révén mindig el tudták érni, hogy gyengítsék, sorvasszák, idő előtt megöregítsék a magyart!

Öt évvel ezelőtt, amikor egy kiborotvált zsidó társaságában végigsétáltam a Rumbach „sugárúton”, kalauzomtól megkérdeztem, hogy ki az a sok bársonykalapos ember, akiknek lenyírt szakállából meg lehetne tömni háromszáz szalmazsákot?

Már akkor is kétkedve fogadtam, hogy „ezek zsidók, de azért magyarok”

– Ezek zsidók, de azért magyarok – kaptam a feleletet. Már akkor is kétkedve fogadtam vezetőm részéről ezt a valóban mindent elpalástolni akaró megállapítást, mert én Somogyban és Baranyában nem ilyen kaftánban járó szakállas honfiakat láttam. Lassanként meg kellett szoknom, hogy a pesti negyvenezer kocsma főnökei között alig láttam egy százalék keresztény tulajdonost. Mert a kocsmába is a zsidók űztek. Felöltöztettek és telegyömöszölték pénzzel a zsebemet, hogy Ady Endre sorsára juttassanak.

Most, amikor örökre búcsút mondok a szélső baloldalnak, óriási hídnak érzem magam, amely átível szabad karcsúsággal a szélső jobboldalra. Nevezzék ezt az öntudatos pálfordulást köpönyegforgatásnak a baloldalon, én nem törődöm vele. A juhász is kifordítja a subáját, ha a puszta ege alatt zuhogni kezd az eső, és én a jégzuhogást nem a magam feje, hanem a magyarságé felett érzem ropogva pattogni. Sasszemekkel, oroszlánordítással mondom, hogy óriási belső revízióra van szükség ebben az országban, ahol az „üzletnek rendületlenül légy híve óh zsidó”-t félmillió ember dúdolja a főbb gócpontokban és a falusi boltok pultjai mögött.«

Amint Gellért Vilmos a krónikás hitelességével feljegyezte, „ez a cikk szinte megmozdította az egész »magyar« sajtót”, ugyanis „bombaként hatott, különösen a régi Lipótvárosban”. Klár Zoltán folyóirata „horkant fel a legélesebben: ennek a lapnak kötelessége volt mindent elkövetni, hogy Sértőt nevetségessé, komolytalanná, hitvánnyá tegye. Az a közönség, amely vígan habzsolta ennek a lapnak sajátosan zsidó ízű tálalását s amely nem is olyan régen még a táborában tudta Sértőt, mint munkatársát, meghökkent, szinte belebetegedett. Az egyik zsidó munkatárs tolla alól minősíthetetlenül durva cikk jelent meg 1938. június 10-én: »Most aztán jaj a zsidóknak: Sértő Kálmán nyilas lett!« Csaknem minden bekezdés azt kiáltotta, hogy »bitang ember vagy, Sértő Kálmán!«”

Így vált Sértő Kálmán, Adynál összehasonlíthatatlanul következetesebben a „zsidó boly” megbolygatójává, a magyar föld szerelmesévé, örök példát mutatva arra, hogy mit jelent a költő, az író számára a népe iránti szeretet, igazság, hűség és becsület.

Ifj. Tompó László – Hunhír.info