1829. május 8-án született Pesten (és 1897. január 17-én hunyt fővárosunkban) Vajda János, akinek irodalmi köztudatunkban többnyire kizárólag szerelmi költészete (a „Gina-ciklus”) ismert, azonban kortörténeti elemzései, röpiratai legalább annyira fontosak, ugyanis belőlük egy Széchenyi Istvánhoz, Kossuth Lajoshoz, Istóczy Győzőhöz hasonló lángoló hazafi alakja bontakozik ki.

Prózai művei közül ennek legékesebb bizonysága alighanem a Magyarság és nemzeti önérzet címmel 1896-ban megjelent politikai röpirata, amelyben Kölcsey Ferenchez és Széchenyi Istvánhoz hasonlóan hitet tett a „nyelvében él a nemzet” gondolat mellett, amint a belőle vett alábbi szemelvények is igazolják.

Minden idegen szó egy holttetem, fekély, féreg a nemzet testén

»A nemzetek önérzete legérthetőbben a saját nyelvük megbecsülésében és az idegen szavak iránt érzett iszonyodásában, legyőzhetetlen megvetésében nyilvánul, és valóban bármely nép különb, nagyobb rendeltetésének, lénye nemesebb voltának alig van bizonyosabb ismérve, mint nyelvének büszke tiltakozása a hozzá nem illő hangzású idegen szavakkal való társulás ellen.

Miként magyarázzam meg magamnak azt a megnevezhetetlen, szörnyszerű elfajulást, mely mostanság a magyar nyelvnek szándékos és valósággal szinte vetélkedő – virtuóz – elcsúfításában nyilvánul? Írók, szónokok sajtóban, parlamentben csak úgy fürdenek, kéjelegve lubickolnak a legförtelmesebben hangzó idegen szavak használatában, melynél nyelvünk sokkal szebb hangzású, kifejezőbb és nem is újabban gyártott, de valóságos régi jó szót tartalmaz.

Bizonyos vagyok abban, hogy aki tünet helyett szimptómát, egyszóval tökéletes jó magyar szó helyett idegen szavat használ, az ne merje állítani, vagy hinni, hogy ő magyar érzésű, hogy ő hazafi, mert hazudik, vagy legalább ámítja önmagát.

Tessék engemet őrültnek nevezni, de előbb tessék megcáfolni a következő elméletet. Nyelvében él minden nemzet. Ez maga az élet, ennél drágább kincse nincs, nem lehet egy nemzetnek sem.

A sajói, mohácsi, világosi veszteségek sem mint hibák vagy bűnök, sem mint szerencsétlenségek nem oly nagyok, mint az a vereség, melyet a nemzet önmaga ellen azzal követett el, hogy a nyelv kiművelését elmulasztotta közel egy egész évezreden át!

Minden idegen szó egy holttetem, egy fekély, egy olyan féreg a nemzet testén, mely őt az előkelő körök termeiből kizárja, mert annak bizonyságául veszik, hogy az illető nem sokat ad fehérneműje tisztaságára. Az idegen szónak a nemzeti érzésre aljasító, erkölcstelenítő hatása van. A magyar szakácsné, a pincér, a lovász, a csizmadia, nyerges, gömbkötő, a kovács, e legmagyarabb szakmák emberei csak nemzeti öntudatuk aléltságáról tesznek tanúságot, midőn pirulás nélkül használják a német, angol, francia kifejezéseket szakmabeli foglalkozásuk gyakorlása közben.«

Ifj. Tompó László – Hunhír.info