1776. május 7-én született a Vas vármegyei Egyházashetyén Berzsenyi Dániel, akire ezúttal ódái közül a legvulkanikusabb hatásúval és legidőszerűbb tanításúval emlékezünk, meghatározva helyét irodalmunkban.

A MAGYAROKHOZ

Romlásnak indult hajdan erős magyar!
Nem látod, Árpád vére miként fajul?
Nem látod a bosszús egeknek
Ostorait nyomorult hazádon?

Nyolc századoknak vérzivatarja közt
Rongált Budának tornyai állanak,
Ámbár ezerszer vak tüzedben
Véreidet, magadat tiportad.

Elszórja, hidd el, mostani veszni tért
Erkölcsöd: undok vipera-fajzatok
Dúlják fel e várt, mely sok ádáz
Ostromokat mosolyogva nézett.

Nem ronthatott el tégedet egykoron
A vad tatár khán xerxesi tábora
S világot ostromló töröknek
Napkeletet leverő hatalma:

Nem fojthatott meg Zápolya öldöklő
Századja s titkos gyilkosaid keze,
A szent rokonvérbe feresztő
Visszavonás tüze közt megálltál:

Mert régi erkölcs, spártai férfikar
Küzdött s vezérlett fergetegid között:
Birkózva győztél, s Herculesként
Ércbuzogány rezegett kezedben.

Most lassu méreg, lassú halál emészt.
Nézd: a kevély tölgy, mellyet az éjszaki
Szélvész le nem dönt, benne termő
Férgek erős gyökerit megőrlik,

S egy gyenge széltől földre teríttetik!
Így minden ország támasza, talpköve
A tiszta erkölcs, melly ha megvész:
Róma ledűl, s rabigába görbed.

Mi a magyar most? – Rút sybaríta váz.
Letépte fényes nemzeti bélyegét,
S hazája feldúlt védfalából
Rak palotát heverőhelyének:

Eldődeinknek bajnoki köntösét
S nyelvét megúnván, rút idegent cserélt,
A nemzet őrlelkét tapodja,
Gyermeki báb puha szíve tárgya.

Oh! más magyar kar mennyköve villogott
Atilla véres harcai közt, midőn
A fél világgal szembeszállott
Nemzeteket tapodó haragja.

Más néppel ontott bajnoki vért hazánk
Szerzője, Árpád a Duna partjain.
Oh! más magyarral verte vissza
Nagy Hunyadink Mahomet hatalmát!

De jaj! csak így jár minden az ég alatt!
Forgó viszontság járma alatt nyögünk,
Tündér szerencsénk kénye hány, vet,
Játszva emel, s mosolyogva ver le.

Felforgat a nagy századok érckeze
Mindent: ledűlt már a nemes Ílion,
A büszke Karthago hatalma,
Róma s erős Babylon leomlott.

Berzsenyi ódájának helye irodalmunkban

A tizennyolcadik századvégi, tizenkilencedik század eleji vulkanikus nemzeti ébredés lírai testamentumai közül nem az egyetlen Berzsenyi – 1797 és 1810 között írt – iménti, alkaioszi strófákból felépülő ódája: előtte már a székely jezsuita költő-tanár Baróti Szabó Dávid (1739-1819) kísérteties hasonlósággal fejezte ki allegóriájában (Egy ledőlt diófához, 1790) a magyarság öneszmélésének hiánya miatti elemi fájdalmat:

Mely, magas égnek szegezett fejeddel,
Mint király, állasz vala társaid közt:
Tégedet látlak, gyönyörű diófa,
Földre terítve?

Elszakad testes derekad tövétől,
Csak kicsin kéreg maradott kötésül,
Ágaid csüggnek, levelid kivesznek,
Nedvek elhagyván.

Sorvadó kebled csecsemős gyümölcsit
Hasztalan szülvén, elereszti: hullnak
Ők, s nem is tudván rövid életekről,
Rendre kihallnak.

Annyi szélvészen diadalt-nyerett fa!
Nemtelen porban hever a nemes dísz?
Ezt leendőnek lehetett-e valjon
Vélni felőled?

Senkinek kárán nem örült: sokaknak
Hűvös árnyékkal feles hasznot hajtó,
S kedvek étkeddel kereső kegyes fa!
Monddsza, ki bántott?

Ah! minek kérdem? szemeimbe tűnnek
Gyilkosid. Nem volt külerőszak: ott benn,
Önmagadban volt megölő mirigyed
S titkos elejtőd.

Ím egész bélig gyökered kirágták
A gonosz férgek, s az elett odóba
Hangyabolyt híttak! Mi nyüzsögve járnak
Most is alattad!

Átkozott vendég! viperák szülötti!
Ah szerencsétlen fa! Hazánk, szelíd ég,
Szűz virágjában tehetős karoddal
Tartsd meg örökké!

Amiben székely elődéhez képest új, nemzetkarakterológiai gondolkodásmódja ókori példákkal kiegészült kifejtése: eszerint a magyarság erkölcsi-biológiai fogalom, következésképpen a kettő többnyire együttes romlása ássa meg a birodalmak – mint a régmúltban Ilion (azaz Trója), Karthágó, Babilon, Róma – sírját, vagyis ezzel egyértelműen elutasítja a már saját korában is térhódító, a kozmopolitizmussal jegyben járó kollektivizmus előidézte mentális nemzetromlást, akárcsak utódai közül Kölcsey Ferenc (Zrínyi dala, Zrínyi második éneke), Arany János (Kozmopolita költészet) és nem utolsósorban Madách Imre (a Tragédia londoni és falanszteri színében).

Ifj. Tompó László – Hunhír.info