„Mindenek előtt áll előttem a hűség a fajtámhoz.” Széchenyi e jelmondatát magukévá tevő néhai politikusainkat azonban úgy tűnik, nemhogy követni, hanem rájuk még csak emlékezni sem szokás. Közéjük tartozik a száztíz éve, 1901. május 4-én Szentesen elhunyt Vadnay Andor jogász, politikus, az első magyar faluszociográfia írója, a munkásnyomor leleplezője.

1859. március 5-én született Zánkán. Jogi doktor lett, majd 1882-ben Kecskeméten, 1884-ben Tapolcán az Országos Magyar Antiszemita Párt képviselője, 1894-től Csongrád vármegye főispánja. Közigazgatási kérdésekről írt szakcikkein kívül „A Tiszamellékről” írt, 1900-ban megjelent könyvével kelthetett volna feltűnést.

Volna, csakhogy mégsem keltett, tekintettel a hazához inkább hűtlen, mint hű politikusaink teremtette közéleti közönyre, és persze nem utolsósorban párthovatartozására. Országgyűlési beszédeiben ugyanis felszólalt a rabbik tervezett parlamenti mandátumszerzése ellen – azzal az indoklással, hogy ez az amúgy sem jelentéktelen antiszemitizmus további erősödéséhez vezet –, kárhoztatva „feltétlen politikai emancipációjuk”-at, majd csongrádi főispánként észrevéve, hogy a „Tiszamellék” dolgos agrárproletariátus népét miként próbálja az agrármarxizmus félrevezetni.

Amint – egyetlen – életrajzírója és méltatója, Bosnyák Zoltán írja (A magyar fajvédelem úttörői, 1942), „mindenekelőtt a néppel ismerkedett meg, felkereste otthonában, pihenésében és munkájában. Legjobban az agrárproletariátus sorsa érdekelte. Kereste ezzel a réteggel a kapcsolatot, hivatala mindég nyitva állott előttük, meghallgatta panaszaikat, segített rajtuk, ahol csak lehetett. Bár látta sokszor [az agrármarxizmusnak a többi társadalmi réteget velük szembeállító magatartásának átvételéből adódó – Ifj. T. L.] helytelen előítéleteiket és értelmetlen elfogultságukat, mégis velük érzett, védelmükre kelt, és hogy valóban megérthesse őket, elmélyedt lelkületük, természetük tanulmányozásában: hivatalát nem csak reprezentatív méltóságnak tekintette. Az életet nem aktákból ismerte, hanem saját közvetlen tapasztalataiból. Becsületes igyekezetét és segíteni akarását ha nem is mindenki, de az érdekeltek túlnyomó többsége hálával és elismeréssel fogadta. És hogy valóban éles szemű, kitűnő érzékű megfigyelője népének, hogy valóban megértette a csongrádi nincstelenek helyzetét és keservét, hogy helyesen ismerte fel problémáik lényegét és megoldásuk helyes módját, kétségtelenül kitűnik A Tiszamellékről című kis munkájából. Ez az írása volt talán az első modern értelemben vett faluszociográfia. A könyvecske minden sorát mély és rajongó fajszeretet hatja át. Annyi melegséggel, szeretettel és elismeréssel ír a csongrádi nincstelenek emberi és faji értékeiről, mint talán soha senki előtte vagy utána.”

Elég csak ennek igazolására alábbi jellemzése könyvéből: „Vagyontalan ember, ki röghöz tapadóbb s otthonához ragaszkodóbb volna, mint a Csongrád megyei napszámos, sehol a föld kerekségén nem található. Nincsen háza, sem egy talpalatnyi ingatlana. Mint kubikos munkás, nagy csoportokban fordul meg az ország minden vidékén, a morva határszéltől Brassóig. Ám az soha nem fordul elő, hogy bárhol, amerre jár, letelepülő vágya támadna. A tiszai lapályról el nem távozik. A kivándorlás ismeretlen fogalom előtte. Sok nemzedéken át vérébe szűrődött, hogy neki csak a televény föld a hazája.”

Keserűséggel töltötte el az elcsigázott, zárkózott, gyanakvó, bizalmatlan napszámosok egyoldalú, sőt egészségtelen táplálkozása, rossz munkabeosztásuk, és nem utolsósorban az, hogy a megvezetett munkások szegényes lakásuk szobafalán Marx és Lasalle arcképe látható. Kétségbeesetten gondolt a helyzet további romlására:

„Rettenetes csapás elhárításáról kell gondoskodnunk. A Tisza televényes síkságain egy azelőtt félig nomád, félig földművelő, csak ímmel-ámmal dolgozó, vagyontalan népelemből kubikos munkást neveltünk. A jól fizetett, testedző, emberfelettinek látszó földtalicskázás megteremtette a 80-as években a kerek világ legmunkásabb és legerősebb dolgos emberét, a kubikos mezei munkást. Látni kell e munkásokat, mikor dolgoznak, akár a gáton, mikor több, mint félmázsányi terhet virradattól éjszakáig emelgetnek, akár aratásban, amikor a nap 24 órájából 18-at heteken át szakadatlanul görnyedő munkában töltenek. Megannyi nemzetközi bajnokai a túlcsigázott testi munkának. Több mint kétszázezer ilyen atléta él a Tisza, a Maros és a Körösök völgyében.”

Hangsúlyozza, hogy „nem az Alföld vagyonos osztályáról van szó: rosszul esnék, ha félreértetném. Az ötven vagy száz holdon felüli parasztgazda, hogy az uradalmakról ne is beszéljünk, talán gyarapszik, hiszen a takarékbetétek növekednek. Ám a kis vagyonú vagy a vagyontalan elem és a munkásosztály az, melyet nemcsak a vagyoni, de a lélekszámbeli pusztulás határához sodortak a termelési viszonyok s a szerencsétlen irányt vett gazdasági fejlődés. Éppen az az osztály pusztul, amelynél nem ismerik az egyetlen gyermek osztatlan örökséget jelentő értékét, amelynél legfeljebb a két vagy a minél kevesebb gyermekre törekvés nem korlátozza a népesítés s fajunk terjesztése terén rá váró hivatást.”

Meggyőződése szerint Alföldünknek gyümölcs-, zöldség- és takarmánytermelő területté kell válnia, egész Európa kertjévé, „népességének pedig az idők folyamán meg kell tízszereződnie. Ezzel kapcsolatban az árvíztől való védekezést csak a vízszabályozás kezdetének szabad tekinteni, a Duna-Tisza közötti csatorna építése pedig mindennél sürgősebb feladat”.

Amint Bosnyák Zoltán megjegyzi, „csak egyetlenegy kérdésben tévedett, amikor az alföldi munkásnyomor okai közül a latifundiumok, a nagybirtokok szerepét lekicsinyelte”. Ez azonban nem változtat érdemén, azon, hogy kendőzetlenül feltárta a munkásnyomort.

Úgy tűnik, emlékét már csak a fővárosi Fiumei úti Nemzeti Sírkertben található, rútul megcsonkított síremléke – Kallós Ede szobrász és Márkus Géza építész munkája – őrzi.

Ifj. Tompó László – Hunhír.info