1830. január 30-án hunyt el Budán Virág Benedek pálos szerzetes, költő, történetíró, „Magyar századok” című művével (Buda, 1808) hazánk Mohácsig való történelmének első leghitelesebb megírója.

Életművéről minden lexikoncikknél és irodalomtörténetnél többet árul el Kosztolányi Dezső torokszorító költeménye (Ének Virág Benedekről, 1916), amellyel egyben történelem-, irodalom-, sőt hittantanításunk valamennyi mostohagyermekére, Boldog Özséb remetéire, a pálosokra emlékezünk.

Jaj, hogy szerettem volna élni régen,
vén századok bús mélyein, korábban,
mikor a lélek nyílt, a jóság s nem ma
a buta »modern technika« korában.
Otthontalan bolyongok, hazavágyván
és sírva vágyom vissza, ami volt már,
akkor a szemek föl az égre néztek
s úgy állt a szív, mint liliomos oltár.
Az emberek akkor meghaltak őszen,
mosolyogván az aszú, édes őszben
szívükbe hordták az örök szerelmet
s mindig holdfényben mondták, hogy: szeretlek.

Jó emberek közt folyt volna éltem,
tán itt, ahol most élek észrevétlen,
köröttem – esős vízfestmény – Tabán,
nyugodt lennék, vagy boldog is talán.
Ülnék otthon az ablakmélyedésben,
sétálnék egy-egy régimódi, halvány
leánnyal a haldokló némaságban,
vagy bogarásznék a Gellérthegy alján
és új boron, mikor habos a rámpás –
kapukulcs a kezemben s kézilámpás –
korhely árnyékomat nyomomba húzván
mennék haza a kormos, süket utcán.
Aztán csak várni – az élet elröppen –
Horatius-t olvasni, esti ködben,
álmodni mélyen és álmodni resten
s télen táncolni, túl, a kicsi Pesten.
Ma, hogy a föld vérünk, könnyünket issza
szeretnék futni: vissza, vissza, vissza.

Itt szomszédomban, az ordas hegyek közt
a »szent öreg« élt, Virág Benedek.
Kovakővel gyújtotta meg a gyertyát
s lúdtollal körmölt magyar éneket.
Akkor se ismerték nálunk a költőt,
futó, szegény vad, elbújt reszketeg,
görcsös szókat gyalulva gyúlt szemekkel,
tág pupillával nézte az eget.
Sokszor megállok most, hol lakott rég
s alázatosan és magamba szálló
lélekkel kérdem, mi maradt belőle?
Egy kis küszöb s egy villamos-megálló.
De én gyakran elmentem volna Hozzá,
hogy lelkemet szava beharmatozná,
piruló arccal néztem volna rája,
hogy mit mond papos és szigorú szája,
lobogó nyakkendővel és kalandos
fürtökkel, én, az ifjú-ósdi lantos
olvastam volna néki órahosszat,
versekbe szedve A’ hazát, az Aether-t
és írtam volna Daphnis-ról, Chloé-ról
s »Magyar Jövőnk«-ről vagy száz hexametert.
Ő meg bólintott volna a homályon
s én lehajoltam volna, hogy megáldjon.

Zsinóros, régi attilát viselt még,
ráncos kezű és prédikáló bölcs volt,
szobája, mint az agg papok szobája,
a szekrényében égettbor s gyümölcs volt:
és dicsérvén a Poézis hatalmát
átnyújtott volna versemért egy almát.

Ifj. Tompó László – Hunhír.info