Négy éve, 2007. január 29-én hunyt el Budapesten Illés Lajos Kossuth-díjas zeneszerző, milliók magyarságtudatának megszilárdítója, Kodály Zoltán, Bartók Béla és Volly István népzenei örökségének hordozója.

Illés Lajos 1994-ben zenei munkásságáért a Magyar Köztársaság érdemrendjének tiszti keresztjét vehette át, 2000-ben zenekarának tagjaival megosztott Kossuth-díjat kapott.

Nevéről Cantus Hungaricus (Magyar Ének) ciklusa jut leginkább eszünkbe, amelyben 1994-ben, látva hazánk gyarmati állapotba süllyedését, klasszikus költőink magyarságverseinek megzenésítésével megveszekedett világunk elleni lázadását és hagyományainkhoz való rendületlen ragaszkodását elemi erővel fejezte ki. Belőle méltán tekinthetjük emberi-művészi hitvallásának Reményik Sándor versét (Hontalan versekből):

Istenem, nem kérek Tőled nagyot,
vagy tán a legnagyobbat kérem:
add vissza a fakóságok színét!
Bár egy virágot lássak úgy, mint régen,
bár egy arcot, bár egy mozdulatot
lássak olyan igazán ismerősnek,
hogy bennük percnyi otthonom legyen.

Én Istenem, ha elvetted reményem,
az emlékeimben maradj velem!
És add, hogy fájjon igazán a fájás,
és legyen igazi öröm az öröm,
és el ne borítson élő halottként
a közöny ez a szürke vízözön,
és tégy kezembe néha egy kezet,
úgy, hogy érezzem tiszta melegét!
És legyen nekem sok kicsiny dologban
a Te kegyelmed örökké elég.

Ifj. Tompó László – Hunhír.info