2004. december 27-én, alig nyolcvanhatodik születésnapja előtt költözött az örökkévalóságba Bessenyei Ferenc színművész, aki hat évtizeden át méltán volt milliók ikonja, megszívlelve Hevesi Sándor intelmét, miszerint a nemzet színpadán a nemzet nagy sorskérdéseit kell felvetni.

Bessenyei ezt tette mindvégig, alakításaival fejezve ki ellenállását hazánk lelki-szellemi megszállása ellen. Számára a művészet maga volt az örökkévalóság, a szó, a mozdulat pedig ennek eszköze. Fegyver, mellyel éppúgy hőssé vált egy álmaiban élő Magyarországért vívott csatamezőn, mint 1956 ismert és ismeretlen, puskájukat csőre töltő harcosai.

Ez az, ami jelen életünkből annyira hiányzik, az, hogy ha szertenézünk színpadjainkon, egyáltalán nem látjuk a nemzet nagy sorskérdéseinek felvetését, ezért halálával űrt hagyott maga után. Emléke előtti tiszteletünket legméltóbban alighanem a pályája során oly sokszor megszólaltatott Ady verseinek legjavából az „Intés az őrizők”-kel fejezhetjük ki.

Őrzők, vigyázzatok a strázsán,
Csillag-szórók az éjszakák,
Szent-János-bogarak a kertben,
Emlékek elmúlt nyarakon,
Flórenc nyarán s összekeverten
Búcsúztató őszi Lidónak
Emlékei a hajnali
Párás, dísz-kócos tánci termen,
Történt szépek, éltek és voltak,
Kik meg nem halhatnak soha,
Őrzött elevenek és holtak,
Szivek távoli mosolya,
Reátok néz, aggódva, árván,
Őrzők: vigyázzatok a strázsán.

Őrzők, vigyázzatok a strázsán,
Az Élet él és élni akar,
Nem azért adott annyi szépet,
Hogy átvádoljanak most rajta
Véres s ostoba feneségek.
Oly szomorú embernek lenni
S szörnyűek az állat-hős igék
S a csillag-szóró éjszakák
Ma sem engedik feledtetni
Az ember Szépbe-szőtt hitét,
S akik még vagytok, őrzőn, árván,
Őrzők: vigyázzatok a strázsán.

Ifj. Tompó László – Hunhír.info