E hármas hazugságot hol nyíltan, hol burkoltan gyakran olvashatjuk mindmáig, leginkább persze az elsőt, azt, hogy már a honfoglaláskor – pontosabban atillai örökségünk visszafoglalásakor – vándoroltak velünk őseink földjére a pajeszes mélymagyarok.
Amint az 1858. december 15-én hazánk földrajzi középpontján, Gyulán született kiváló történészünk, Karácsonyi János nagyváradi kanonok hazugságleleplező kötetében (Történelmi jogunk hazánk területi épségéhez, 1921) rámutatott, az embertanilag a „többi lakosoktól” idegen pajeszeseket mivel „Nagy Lajos 1360-ban kiűzte, és csak 1365-ben engedte meg kivételesen egyes városokba betelepülésüket”, nem lehettek őshonosok hazánk földjén, tehát mese az csak, hogy már a honfoglaláskor velünk jöttek volna be a Kárpátokon, miként az is, hogy eleink egy része vallásukat követte volna: „Teljesen bizonyos, hogy a kázir [kazár – Ifj. T. L.] nemzet egy része csak akkor tért át a Mózes-vallásra (nagyobb részük pedig az iszlámra), mikor a kázirok azon kabar nevű ága, mely a magyar nemzetbe olvadt, tőle régen elvált. Az ezzel ellenkező állítások hamisítótól okozott tévedések.”
Nem kisebb tévedés az Alföldünk Szvatopluk birodalmához tartozásáról szőtt pánszláv elmélet. Mint írja, sohasem tudta elfelejteni, hogy „1900 táján egy mezőberényi tót (szlovák) ember ott Békés megyében, Magyarország kellő közepén, milyen kifakadást tett. Tótul beszélt s egy magyar gazdatiszt azt mondta neki, miért nem beszél magyarul, mikor magyar földön lakik, magyar kenyeret eszik. Nem a magyaroké e föld – kiáltotta a tót, és dühösen ütötte botjával a földet –, a mienk ez, mert előbb volt itt Szvatopluk az úr, mint a magyarok. Micsoda szörnyű s egyszersmind mily otromba tévedés! Békés megyébe csak 1718-ban jöttek le az első tótok, magába Mezőberénybe pedig csak 1722-ben. Megvannak róla a szerződések. A Tiszántúl vagy Tiszán-innen sohasem tartozott Szvatopluk birodalmához, mert hiszen azt nem is nevezték volna marahánok, moravanok, azaz morva-szlávok országának, ha nem a Morva mentén lakott volna a nemzetnek zöme. De különben az összes, magukat szlovákoknak nevező tótoknak sincs semmi közük Szvatopluk birodalmához és annak lakóihoz. Az a Sramkó Pál, klenóci evangélikus pap, aki 1821-ben egy bibliai szótár előszavában oly vakmerően írta: mi, a tótok vagyunk e hazában az örökösök, a magyarok pedig csak jövevények, érthetett a Bibliához, de nem tudta a történetet. Nem is volt addig soha semmi baj a szlovák-tótokkal, míg az a szerencsétlen, borzasztó tévedés be nem fészkelte magát az ő vezetőik lelkébe, hogy ők itt a régibbek, hogy ők Szvatopluk ivadékai. A cseheknek és oroszoknak pedig nincs joguk a magyar nemzettől elszakítani olyan területet, amelyet a magyar nyitott meg a művelődésnek s ahová csak utólag fogadott be vendégekül és nem rablókul szlovák-tótokat!”
Ami pedig a minduntalan emlegetett dákoromán kontinuitáselméletet illeti: amíg a 260 után a régi Dáciát elözönlő gótokról, hunokról, gepidákról, avarokról, szlávokról „megvannak vagy a történeti feljegyzések, vagy a régészeti leletek és helynevek”, addig „csak a románokról nincs 260-tól kezdve 1208-ig egyetlen szó sem a történelemben, sem a régészeti leletekben, sem a helynevekben. 1000 évet (vagy pontosan 948 évet) elsikkasztanak azok, akik a római kontinuitásról, a románok állandó Duna-balparti lakásáról szóló mesét elhiszik, vagy ami még rosszabb, hirdetik!”
Karácsonyi hiánypótló könyvéből a tanulság az, hogy a hármas hazugság kigondolói és elterjesztői hétpróbás tolvajok, vagyis azokat gyűlölik legjobban, akiket megloptak.
Ifj. Tompó László – Hunhír.info