Aligha túlzás, hogy a kommunista titkosszolgálatok sem ártottak annyit, mint nemzeti klasszikusaink oktatásból, köztudatból való teljes kirekesztésével a Magyar Tudományos Akadémia ítészei, élükön Gintli Tibor ELTE-adjunktussal, akinek nemrég megjelent, 1096 oldalas kötetéből (Magyar irodalom) olyan klasszikusaink maradtak ki, mint Nyirő József, Tormay Cécile, Wass Albert.
Amikor nemrég rovatunkban Mohácsy Károly irodalomtankönyve alapján Szabó Dezső oktatásunkból való mellőzéséről értekeztünk, még hihettük, hogy ennél mélyebbre már nem lehet süllyedni. Pedig lehet. A Kiss Farkas Gábor, Laczházi Gyula, Orlovszky Géza, Schein Gábor, Szilágyi Márton, Vaderna Gábor közreműködésével, Gintli Tibor főszerkesztésében napvilágot látott, 2010. december 2-án a Petőfi Irodalmi Múzeumban bemutatott kötetet megjelentetője, az Akadémiai Kiadó így harangozta be: „Szerb Antal óta nem jelent meg ilyen alapos, összefoglaló munka a magyar irodalomról. A kötet első írásos emlékeinktől kezdve egészen a kortárs írók munkásságáig végigköveti irodalmi kultúránk folyamatos változásait, s az egyes korszakokat és irányzatokat a legismertebb művészek munkáin keresztül mutatja be, közérthetően és szakszerűen megírt narrációval vezeti végig az olvasót az irodalom történetén, átfogó képet nyújtva arról, hogyan alakult, formálódott az, amit ma úgy nevezünk: magyar irodalom.”
Íme néhány példa fejezetcímei közül a közérthetőségre: Önéletrajzi narratíva és emlékírás, A nemzeti identitás összetettsége, Intimitás és nyilvánosság a színpadon (Katona József: Bánk bán), A színházi repertoár differenciálódása (Kisfaludy Károly színművei), Az írói professzionalizálódás folyamata, Az irodalom területi strukturálódása, Arany János és az allegorézis elbizonytalanítása, Kísérlet a nemzeti sztereotípiák modernizálására (Jókai Mór: Sárga rózsa; Mikszáth Kálmán: Az új Zrínyiász), A regionalitás irodalmi formái (Mikszáth Kálmán: A jó palócok, Tömörkény István novellái), Az irodalmi nyilvánosság szerkezete és szovjetesítése, Az utolsó ajánlatok az egységes nemzeti irodalom koncipiálására, Kontextusok egymásmellettisége és kölcsönhatása, A parabolikus próza etikai gondolkodása (Sarkadi Imre, Cseres Tibor), A „paradigmaváltás” fogalma, Neoavantgárd költészetpoétikák, Az irodalom intézményrendszere és medialitása 1989 után, A költői szubjektumkonstrukciók változatai, Az intertextualitás hangsúlyos megjelenése a költészetben.
Ami pedig a szakszerű narrációt illeti: Szabó Dezső, „az egykor nagyhatású, közismert író életműve az elmúlt évtizedekben egyre inkább veszített jelentőségéből, míg napjainkra az irodalmi kánon peremére szorult. Ez a folyamat akár természetesnek is nevezhető, hiszen a szerző egykori ismertségét elsősorban a műveiben megjelenő ideológiai tartalmaknak köszönhette. A hazai szociális konfliktusokat a különböző etnikumok harcaként értelmező, leegyszerűsítő politikai nézetei valóban nem érdemelnek kitüntetett figyelmet, ugyanakkor epikai nyelve több olyan vonást is mutat, melyek sajátszerűségük miatt korántsem érdektelenek. Szabó Dezső művei között kevés remekművet találunk, mivel prózapoétikájából többnyire hiányzik az összhang, s az egyes eljárások olykor egymás ellen hatnak. A kezdeményező újítás és az avultnak tetsző sémák együttes alkalmazása nem ritkán bizarr eredményhez vezet. Elbeszélésmódjának bizonyos alkotóelemei, elsősorban a nyelvi identitást szolgáló megoldásai azonban említésre méltó teljesítménynek tekinthetők.” Persze a népi írók sem voltak különbek, hiszen „a programjukba minduntalan belekeveredő antiszemitizmus volt a korabeli neobarokk társadalom legmételyezőbb vonása, amely a trianoni béke által megtört nemzetfogalom és modernizációs elkötelezettség önismereti problémáit fedte el.”
Ha mindettől netán még nem, a névmutatótól viszont már alighanem sugárhányást kap az olvasó, amiért hiába keresné benne (három említett klasszikusunkon kívül) mondjuk Áprily Lajost, Dövényi Nagy Lajost, Fiala Ferencet, P. Gulácsy Irént, Harsányi Kálmánt, Kós Károlyt, Marschalkó Lajost, Mécs Lászlót, Milotay Istvánt, Oláh Gábort, Oláh Györgyöt, Reményik Sándort, Sajó Sándort, Sértő Kálmánt, vitéz Somogyváry Gyulát, Szemere Györgyöt, esetleg a magyar szenteket (csak „magyarországiak” vannak!), megtalálja ellenben az irodalmunk megismeréséhez nyilván nélkülözhetetlen klasszikusokat, mint Aczél Györgyöt, Eörsi Istvánt, Eszterházy Pétert, Sigmund Freudot, Kádár Jánost, Kertész Imrét, Konrád Györgyöt, Kornis Mihályt, Lukács Györgyöt, Moldova Györgyöt, Petri Györgyöt, Rákosi Mátyást, Rejtő Jenőt, Spiró Györgyöt, Joszif Visszarionovics Sztálint, Tristan Tzara-t.
Tekintettel arra, hogy Hoffmann Rózsa államtitkár a nemzeti oktatás felkarolását ígérte, alig várjuk, hogy ennek többek között az ilyen kiadványok könyvpiacunkról való eltávolíttatásával érvényt szerezzen.
Ifj. Tompó László – Hunhír.info
