Ha eleink, közülük is leginkább Kászonyi Dániel, Szemere György, Tormay Cécile és Horthy Miklós Budapestről írt tapasztalatait olvassuk, ijedten kapjuk fel fejünket: lehetséges, hogy már korukban is Szodomának és Gomorának számított?

A kérdésre felelő vallomásokból testes kötet születhetne, azonban elég belőlük az alábbiakat kiemelni annak szemléltetésére, milyen volt valójában már a tizenkilencedik században is a főváros. Korunk liberális médiumai nem győzik eléggé magasztalni a tizenkilencedik század második felében önmagát világvárossá kinövő Budapest szépségeit, dicsekedve épületeivel, közműveivel, gazdaságával, iparával, műveltségével. Vajon mindenki így látta akkor? Válaszul négy koronatanút hívunk segítségül, olyanokat, akiket igyekeztek kirekeszteni emlékezetünkből.

Kászonyi Dániel(1813-1886) honvéd százados és újságíró emlékiratának (Magyarhon négy korszaka) néhány sorát idézzük (Sebestyén Gyula: Dörzsöltek kora. Bp. 1999. Magyar Fórum Könyvek, 7. old.):

„Magyarország csirkefogóinak Pest a fő székhelye. Ott vannak minden utcasarkon. Sokan elegáns divathősként, mások tiszteletre méltó külsejű, idősebb úrnak álcázva, ismét mások züllött, éhes, elvadult figuraként, zsidók és keresztények, magyarok és görögök, urak és proletárok, hetyke ifjak és bűnben megőszült gonosztevők.”

Szemere György (1863-1930), a tizenkilencedik századi magyar próza elhallgatott nagyjainak egyike egyenesen felkiáltott (Új Magyarország. Különlenyomat a Cél című havi folyóirat 1911/5, 8, 9, 10. számából. Bp. 1912. „Élet” Irodalmi és Nyomda Rt. 19. old.): „Micsoda város is ez a Budapest! A pártpolitika áldozatainak, szélhámosainak, a félreértett zseniknek, a kopott mezben járó becsületnek, az ártatlanság vásárjának s a bűnök diadalának eme Bábelje! A tisztességes ember, ha nem örökölt vagyont, tengődve él benne, igyekezetének, polgári erényeinek többnyire hiába várja jutalmát, viszont sohasem lehet benne biztos, hogy társadalmi becsületétől nem fosztja-e meg a rágalomból élő zuglap vagy kaszinói intrika. S a romlott lelkű perverz közönség kapva kap a botrányon, első szóra hajlandó hitelt adni a diffamáló híreknek, sugdosásoknak, de azok nélkül is gazembert lát vagy sejt a meggazdagodott gyárosban, vállalkozóban, vesztegetőt, csalót, sikkasztót, mert szinte képtelen elhinni, hogy valaki Magyarországon vagyonra tehessen szert tisztességes úton. S szomorú, de való, hogy szinte menthető ez a pesszimizmus, hogy ne mondjuk irigység vagy rosszindulat, mert a hirtelen való meggazdagodásnak, az értéktelen értékek monsztre-kamatoztatásának sehol oly hálás talaja nincs, mint Budapesten. E tekintetben keleti város, de minden tekintetben kalandor város a mi hiú betáblázott fővárosunk.”

Tormay Cécile (1875-1937) pedig leírta a Bujdosó könyvben (1. köt. Bp. 1920. Rózsavölgyi és Társa, 217-223. old.), mit látott 1918 novemberében a pesti utcákon (219. old.): „Bolt bolt mellett maradt el mögöttem, Weiszok, Braunok, Schwarzok üzletei. Zsibárusok, edénykereskedők, szappanárusok, kis bazárok tulajdonosai. Nemrég még Galíciában éltek, aztán egyszerre cipőzsinórt árultak a pesti utcák szegletén. Téglát soha se hordtak, földet soha se kapáltak. Könnyen kerestek: vettek és eladtak.” Szabad volt előttük a pálya, hiszen „elmúltak már azok az idők, mikor Buda és Pest területén nem hálhatott meg zsidó, nem lehetett saját neve alatt se háza, se üzlete. Ötven év alatt birtokukba vették a várost. De azért csináltak maguknak még egy külön ghettót is. Egész utcákat leptek el, házakat szálltak meg, amelyekben egymás között lehetnek.”

Horthy Miklós, tekintettel a leghívebben a Bujdosó könyv megörökítette 133 napos patkánylázadás alatt tapasztaltakra, budapesti bevonulásakor, 1919. november 16-án mondott beszédében nem véletlenül vallotta meg, hogy „gyűlöltük és átkoztuk Budapestet, mert nem azokat láttuk benne, akik szenvedtek, akik mártírok lettek, hanem az országnak itt összefolyt piszkát. Szerettük, becéztük ezt a várost, amely az elmúlt évben a nemzet megrontója lett. Tetemre hívom itt a Duna partján a magyar fővárost: ez a város megtagadta ezeréves múltját, ez a város sárba tiporta koronáját, nemzeti színeit és vörös rongyokba öltözött. Ez a város börtönre vetette, kiüldözte a hazából annak legjobbjait és egy év alatt elprédálta összes javainkat. De minél jobban közeledtünk, annál jobban leolvadt szívünkről a jég, és készek vagyunk megbocsátani. Megbocsátunk akkor, hogy ha ez a megtévelyedett város visszatér megint a hazájához, szívéből, lelkéből szeretni fogja a rögöt, amelyben őseink csontjai porladoznak, szeretni azt a rögöt, amelyet verítékes homlokkal munkálnak falusi testvéreink, szeretni a koronát, a dupla keresztet.”

Idézhetnénk még Szabó Dezső regényét, Az elsodort falut, vagy Harsányi Kálmánét, a Kristálynézőket, netán Ritoók Emmáét, A szellem kalandorait, azonban mindegyikük végkövetkeztetése ugyanaz: Budapest az ország csirkefogóinak fő székhelye, kalandor és bűnös város. Ha majd a jövő történészei megírják a mai Budapest történetét, lehet, hogy mindezt megállapíthatják róla is?

Ifj. Tompó László – HunHír.info